Szabó Imre: Virágvasárnaptól húsvétig

(Református Figyelő, 1929. március 23.)

…az álruhában földön járó Isten maga megismertetésének üdvtényeit kifejező, reájuk emlékező, s azokat frissen tartó ünnepeknek vagy nincs magyar neve, vagy ha magyar neve van, a névnek az ünnep lelki tartalmához vajmi kevés köze van. Itt van a vasárnap. Minden más nyelvben a Fiú Isten imádásának napja – a magyar a cserekereskedés lebonyolítására rendelt napot jelölte és látta benne. Itt van a húsvét.

A napimádó ligetekben, berkekben fehér lovat áldozó magyart, mikor megkeresztelték, a Krisztus feltámadásának ezer év óta ünnepelt ünnepéből, az Isten legnagyobb csodájából, a halál felett vett győzedelméből, az emberi lélek legkínzóbb kérdésére adott isteni feleletből semmit nem érez, semmit sem lát meg. Mikor magyar nevet kell adni ennek a világot átfogó isteni tettnek, a magyar lélek a feltámadás ünnepéből csak ennyit ért meg, hogy negyven nappal előbb el kellett hagyni a húsevést, negyven nap múlva pedig újból szabad enni. Ez a húsvételnek a napja. Mikor ezeket a szavakat alkotta a magyar lélek, még akkor pogány szemekkel nézett a keresztyénségre, Krisztusra, a keresztre. […]

A reformáció sem adott új neveket ezeknek az ünnepeknek, mert százados szavakat kicserélni, ha rosszak is, nagyon nehéz, szinte lehetetlen, csak új tartalommal lehet megtölteni. Két ünnepnek nevet azonban a reformáció lelkét befogadó magyar lélek adott: a virágvasárnapot és a nagypéntekét. Az ünnepnapok nevei, ezek a drága földi cserépedények drága erőket őriznek, s századok óta várják, hogy újból meggazdagodjon belőlük egy-egy nemzedék. […]

Virágvasárnaptól húsvétig bontakozik ki a megváltás nagy drámája. A szenvedő, a tűrő, a meggyalázott, megostorozott leszaggatott köntösén kockát vető magyar léleknek bele kell nézni a királyi módon szenvedő Krisztus szomorú arcába, hogy keresztje elhordozásához tőle vegyen erőt, feltámadásához a húsvéti megnyílt sírból vegyen reménységet.