Salamon király uralkodása Izráel felvirágzása, sikerei és elismertsége ellenére belső feszültségekkel és ellentmondásokkal volt teljes. A Szentírás nem takargatja a problémákat, miszerint a király élete végére különösen letért az Úristen útjáról, parancsolatait nem tartotta meg. „Salamon király sok idegen asszonyt szeretett(…), olyan népekből valókat, amelyekről ezt mondta az Úr Izráel fiainak: Ne keveredjetek közéjük, és ők se keveredjenek közétek, mert saját isteneikhez fordítják szíveteket!” (1Kir 11,1–2) Salamon alatt a bálványimádás, más népek isteneinek az imádata felerősödött: „Salamon szívét feleségei vénségére más istenekhez fordították, és szíve nem maradt teljesen Istenéé, az Úré, mint volt apjának, Dávidnak a szíve.” (1Kir 11,4) Jeroboám, aki Salamon halála után a kettészakadt ország északi részének királya lett, már a király életében fellázadt. Salamon meg akarta őt öletni, azonban Egyiptomba menekült, és ott maradt egészen az uralkodó haláláig (1Kir 11,26–40).

Az aranyborjú és kultusza régóta kísértette Isten népét, hiszen az Egyiptomból való szabadulás után a szövetségkötés hegyénél Istent akarták pótolni, helyettesíteni vele (2Móz 32–33). Az új északi, nem dávidi királynak önálló, a maradék két törzstől eltérő identitást kellett új állami kultuszhelyeken alapítani. Jeroboám úgy gondolta, ne járjon a nép a jeruzsálemi templomba, ezért csináltatott két aranyborjút, amelyeket az ország két „kapujában”, Bételben és Dánban helyeztetett el (1Kir 12,28–30). Hóseás próféta később ekként összegzi ezt a gyakorlatot: „Emberek borjúkat csókolgatnak!” (Hós 13,2)

A nemesfémből készített bika, amelyet a Szentírás csak borjúnak hív, az istenség jelenlétét hivatott mutatni, éppen ezért vált hamis emberi tisztelet tárgyává, a bálványimádó istentisztelet részévé.