A nagy hárem is a király nagyságának, gazdagságának a jele volt. Salamon nemcsak az építkezéseivel, a díszes palotával, lépcsős trónnal, asztali szokásaival akarta bemutatni dicsőségét, hanem a nagy háremmel is. Az áldások élvezése közben sajnos elfeledkezett arról, akitől kapta, és arról, amire annak idején kérte, nevezetesen Isten népének szolgálatára. Élvezte okosságának gyakorlati hasznát, miközben megfeledkezett az alapelvről: a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme (1–8). Ez pedig egyenesen a bukáshoz vezetett. Nagyon szomorú ebben az, hogy a figyelmeztetés sem használ (9–12). Példája azoknak, akik áldásokat kapnak az Úrtól, aztán kezdik maguknak tulajdonítani az eredményeket, végül eltántorodnak. Az első figyelmeztetést a katonai helyzetből kapta, két trónkövetelővel nem tud megbirkózni, akik a szomszédságban fellépnek (14–25). Ennek persze meglesznek az anyagi következményei (kereskedelmi utak veszélyeztetése). Végül megtörténik a prófétai közbelépés, Ahijjá megjövendöli Salamon egyik magas rangú hivatalnokának, Jeroboámnak, hogy kettészakad az ország, és ő lesz a nagyobb rész királya. Ezzel megindítja őt a Salamon elleni lázadás útján (28–40). Isten jó szolgájának szomorú vége a rábízott ország rossz irányba változásával jár.

Jel 2,1–7

47. zsoltár

Az enyhítés iránti kérelem nyilván jogos. Az északi ország jobban össze volt vegyülve az őslakók utódaival, őket erősebben sújtotta a kényszermunka intézménye. Roboám túlzóan is pompázó királyi udvarban nőtt fel, ott minden az uralkodó akarata szerint történt, az apja uralkodásának végén bekövetkező bajokat nem fogta föl, ez magyarázza ostoba gőgjét, amellyel végképp elidegeníti magától a népet. Ez által Isten akarata valósul meg (15). Megtörténik a szakadás, Jeroboám királlyá választása. A kitörni készülő testvérháborút prófétai szó akadályozza meg (20–24). Jeroboám okos lépést tesz a templomépítéssel, hogy felfogja az esetleg Jeruzsálembe igyekvőket, csakhogy Isten akarata ellen teszi. A kánaáni vallásban az isteneket állat hátán állva ábrázolták. Nem bálványt állított föl, a borjút úgy is föl lehetett fogni, mint amelynek hátán az Úr áll láthatatlanul, mint ahogy észrevehetetlenül ott trónol a szent ládán. Csakhogy a bika Baal isten hordozó állata volt, ezzel megnyílt az út a kánaánita pogányság felé. Ez szándékos lehetett: lássa mindenki a borjú hátán saját istenét!

Jel 2,8–11

581. dicséret

Az engedetlenségről és annak megbüntetéséről szól ez a fejezet. Jeroboám gyilkossággal akarja elnémítani a neki nem tetsző prófétai szót. Isten több csodával igazolja és védi meg prófétáját, így Jeroboám végül könyörgőre kényszerül fogni a dolgot. De mennyire jellemző az emberre: a nyilvánvaló csodák és megaláztatása ellenére is megmarad addigi útján! Nagyon mélyen kell lenni ekkora engedetlenséghez (1–10). Az öreg próféta cselekvésének rugója ismeretlen. Mindenesetre általa teszi próbára Isten eddig helyesen cselekvő küldöttét. Ez hisz a hazugságnak, mert az könnyebb, mint tartani magát ahhoz, amit Isten parancsolt neki. Meg is kapja büntetését. A helyesen szóló prófétának is vigyáznia kell magára, hogy végig hűséges maradjon cselekvésében, magatartásában is.

Jel 2,12–17

715. dicséret

Nehéz dolga van annak, akinek az Úr szavát kell közvetítenie. Annak idején Ahijjá próféta mondta meg Jeroboámnak, hogy király lesz, ezzel hozzájárult ahhoz, hogy valóban így történt. Most neki kell ítéletet hirdetnie azért, mert bűnös módon viselte tisztségét. Isten adjon egyházunknak olyan igehirdetőket, akik mindig az Úr időszerű szavát mondják. Isten óvja meg vezetőinket – és mindnyájunkat – attól, hogy méltatlanná váljunk az ő megbízására. Egyiptom egykor barátkozott Salamonnal (3,1–2), ugyanakkor menedéket adott ellenfelének, Hadadnak (11,14kk), később Jeroboámnak (11,40), hátha még felhasználhatja őket. Most, hogy Júda meggyengült, leveti álarcát, támad és kíméletlenül zsákmányol (21kk). Júdát a testvérharc is gyöngíti (30). Mivé lett Dávid erős és Salamon gazdag országa? Az engedetlenség magában hordja büntetését.

Jel 2,18–29

168. dicséret

Abijjá folytatta apja viselkedését, de rövidesen meghalt. Testvére, Ászá végre Dávidhoz hasonlóan hűséges az Úrhoz. Megdöbbentő, hogy mit kellett kitakarítania Isten népének országából (11kk, vö.14,22–24). Biblián kívüli forrásokból tudjuk, hogy ezek a dolgok részei voltak a kánaáni őslakosság vallásának. Az egyháznak ma is nagyon kell vigyáznia, hogy ne vegye át környezete szennyét. Ha pedig az egyház tisztaságáról van szó, akkor még a legszentebb érzelmi kapcsolatok sem adnak fölmentést. Jézus is azt követeli, hogy helyezzük őt még szüleink elé is. Szomorú, hogy testvérháborúval gyöngítik egymást, Ászá még külső segítségre is rászorul (16kk). Ez olyan kényszerűség volt, amelyből egy pogány uralkodó húzott hasznot, viszont megmentette az éppen megújuló Júdát. Az Újszövetség népe már más törvények szerint él. Jeroboám fia, Nádáb rövid ideig uralkodik. Baasá meggyilkolja, ezzel bevezeti a királygyilkosságok sorát Izráelben, de ő sem lesz jobb király. Ne szűnjünk meg imádkozni, hogy Isten népének igaz vezetői legyenek!

Jel 3,1–6

622. dicséret

Szinte kiábrándító olvasni Izráel királyainak történetét. Egyik királygyilkosság a másik után, de a trónra kerülő nem lesz jobb az elődjénél, folytatja azt a politikát, amelyet Jeroboám megkezdett. Rengeteget ártottak azzal, hogy népüket nem az Úr útján vezették, végül kihívták rá Isten súlyos ítéletét. Ezért ne szűnjünk meg imádkozni az egyház számára hívő, jó vezetőkért, valamint a hivatalban levő elöljárók szolgálatáért. Ami vigasztaló, hogy Isten ilyen körülmények között is megtartotta népét, ezen a területen is maradt az Úrnak sok hűséges követője, szolgája. Innen került ki Jézus tanítványainak nagy része is. A következők megértéséhez tudnunk kell: Izráel területén sokkal több maradt meg az őslakosságból, mint Júdában. Ezek zárt egységekben éltek, főleg városokban. A királyok, nem akarván elveszíteni ezek támogatását, alkalmazkodtak hozzájuk. Sok harc után (15–24) került trónra Omri. Ő Izráel egyik nagy királya lett. Azzal, hogy megvásárolt egy területet, és ott alapította meg a fővárost, Samáriát, jelentős előrelépést tett. Ez saját tulajdona volt, nem valamelyik törzs területéhez tartozott, és nem a – még mindig a saját vallását követő – őslakosság egyik városa volt. Ezzel a király függetlenségét szolgálta. Azt is tudjuk, hogy leigázta Móábot, amely adófizetője lett, és csak utódának halála után szabadult (2Kir 1,1; 2Kir 3,4k). Ennek ellenére az Írás csak néhány verset szentel neki (23–28), az is elítélő. Ezt pedig azért, mert a Baal-tiszteletet tűrte, sőt fölerősítette azzal, hogy fiát szidóni királylánnyal házasította, aki Baal és Aséra buzgó követője, sőt terjesztője volt (24–33).

Jel 3,7–13

376. dicséret

Számos próféta élt az országban, ezek egy része természetfölötti képességéből próbált megélni. Közismert, hogy aki segítségüket kérte, nem üres kézzel állított be hozzájuk (1Kir 14,3). Többnyire testületekben éltek, ezek tagjait a régebbi fordítás prófétafiaknak, az újabb tanítványoknak nevezi, de a szó itt valójában a tagságot, az odatartozást jelenti. Persze visszaélések is történtek, sokszor a kérdező óhaja szerint adták meg a választ. Máskor viszont az Úr indítására kéretlenül is jelentkeztek. A kép tehát vegyes, de közülük igaz igehirdetők is kikerültek. Mivel az Úr prófétái voltak – szemben a Baal-prófétákkal –, hozzájárultak az igaz hit fenntartásához. Magasan kiemelkedik közülük Illés. Ő megjövendöli Ahábnak, hogy Isten többéves súlyos szárazsággal sújtja az országot. Ezek után tanácsos eltűnnie. Ezt Isten különös csodája teszi lehetővé számára, rejtekhelyén a hollók táplálják, patakvizet iszik. A patak kiszárad. Ebből azt látjuk, hogy ahol általános csapás van, ott az Úr gyermekei is bajba kerülnek. Isten újabb különös csodával segíti, mégpedig pogány földön, nyilván azért, mert ott Aháb nem fogja keresni. Isten egy ottani özvegyasszonynak ad akkora hitet, hogy utolsó készletéből a prófétának adjon először enni. Ezt azután azzal jutalmazza, hogy sem ő, sem fia, sem a próféta nem hal éhen. Ráadásként történik fia csodálatos életre keltése. Itt a zárás tanulságos a számunkra: a pogány asszony felismeri benne az Úr küldöttét, és elfogadja szájából Isten Igéjét, míg Ahábot, Isten népének királyát nem győzte meg a csoda, hanem halálra keresi Illést. Az Úr adjon nekünk halló fület és Isten iránti engedelmes szívet!

Jel 3,14–22

722. dicséret