Ember az embertelenségben
Május közepén lesz nyolcvan éve, hogy a németek által 1944. március 19-én megszállt Magyarországon megkezdődött a „zsidókérdés” Hitler által régóta követelt „végső megoldása”: a zsidók tömeges deportálása a náci haláltáborokba, főként Auschwitz-Birkenauba. Ami akkor történt, „sem megbocsátani, sem jóvátenni, főleg elfelejteni nem lehet”, mondta a Mazsihisz elnöke a Holokauszt 80 emlékév megnyitóján a Dohány utcai zsinagógában, hangsúlyozva, hogy a félmillió magyar zsidó elpusztítása nemcsak a zsidóság, hanem az egész nemzet tragédiája.
A magyar történelem egyik legborzasztóbb és legszégyenteljesebb időszaka, a soa egész tragédiájának társadalmi feldolgozása Magyarországon – éppúgy, mint a többi érintett országban – még várat magára, vélekedett Grósz Andor. Ebben alighanem igaza van, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy az antiszemitizmus és a zsidóüldözés tragikus tényeivel történő szembenézéssel együtt ne feledkezzünk el az emberszeretet és a zsidómentés számos katartikus példájáról sem. Arról, hogy – Ady híres versét idézve – „ember az embertelenségben” maradt sok honfitársunk a vészkorszak alatt is.
John Lukacs, a száz éve született, zsidó származású, katolikus vallású, világhírű magyar– amerikai történetíró szerint az a tény, hogy az 1944-ben Magyarországon élő mintegy kilencszázezer magyar zsidó és zsidó származású ember körülbelül fele életben maradt a vészkorszak végére, Közép- és Kelet-Európában egyedülálló, aminek a legfontosabb oka a magyar emberek jó szándéka. Az, hogy a nyilasuralom alatt – sőt helyenként már azelőtt is – sok ezer zsidót rejtegettek és mentettek meg magyar szomszédaik, ismerőseik, barátaik, továbbá katolikus zárdák, rendházak, apátságok, templomok vezetői. „Emberszeretet, katolikus hit, nem pedig opportunizmus vezette őket. Nem csupán megmentettjeik, hanem minden magyar katolikus ember szemében legyen emlékük áldott (és követendő).”
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!