Hogyan találkozott a hittel?

Kifejezetten egyházellenes családban nőttem fel. Sokáig semmi közöm nem volt sem gyülekezethez, sem hithez, sem egyházhoz. Harmincnyolc éves voltam, amikor meghoztam a döntést: kilépek a férjem életéből. Épp levelet írtam neki erről, amikor megszólított az Úr. Letettem a tollat, és végül a helyemen maradtam. Feltettem a kérdést: lehetséges, hogy van Isten? A kertvárosban éltünk, ahol éppen akkor alakult a református gyülekezet. Így kerestem fel Szénási János lelkipásztort. Semmit sem tudtam az egyházról, vallásról, hitről, ő és a felesége mégis nagy szeretettel fogadtak. Ezután kezdtem templomba járni. Ismeretlenül is azonnal otthon éreztem magam. Az első pillanattól beléptem a szolgálatba: jelentkeztem a családlátogató csoportba. Rendszeresen olvastam a Bibliát is, bár nem mindent értettem belőle. Egy szilveszterkor az volt a titkos kérésem az Úrhoz, hogy segítsen megérteni az Igét. Attól kezdve csodálatos módon felfogtam, amit olvasok. Igazán megrendítő volt, amikor a fiammal együtt megkeresztelkedtünk a gyülekezetben. Presbiter lettem, és egyre inkább bekapcsolódtam a gyülekezet életébe. Ez lett az otthonom, itt születtem újjá. Elvégeztem a katechétaképzőt, tartottam gyülekezeti hittant, vasárnapi iskolát, diakóniát szerveztem. Csodálatos volt részt venni a gyülekezet és a templom építésében. Azonban ezt olyan mélypont követte, amely miatt egy évre elhagytam a gyülekezetet.

Mi lendítette át ezen?

Jézust soha nem hagytam el, a kérdéseimre, a kételyeimre kutattam a választ. Katolikus tanításokkal ismerkedtem, liturgiákat, lelkigyakorlatokat, miséket látogattam. Másfajta lelkiség megismerése jellemezte ezt az időszakot, de mindig Jézust kerestem. Így vált mérföldkővé lelki fejlődésemben ez a mélypont. Egyszer a férjemmel az Ormánságban kirándultunk, a kazettás templomokat látogattuk végig. A teljesen leromlott állapotú kémesiben jártunk éppen, a falon, rozsdás szegen lógott egy molyrágta palást. Ezt látva döbbentem rá, mekkora hibát követtem el azzal, hogy elhagytam az egyházamat. Megkértem a férjemet, hogy kísérjen el a templomba vasárnap. Amikor kiszálltunk az autóból és megszólalt a harang, elkezdtem sírni, mint Péter, amikor az Úr tekintetét meglátta. Megfogadtam, hogy ha újra lesz rá lehetőségem, egyedül Jézus Krisztusnak szolgálok. Mindent elölről akartam kezdeni. Nem én tartottam a hittanórákat, hanem ott ültem a gyerekek között a sámlin, és hallgattam a tanításokat. Később újra presbiter lettem, majd gondnok.

Mi változott az életében, miután megszólította az Úr?

Az értékend alakult át bennem, majd a viszonyulásom is lassan átrendeződött. Az emberi kapcsolataim is megváltoztak. Az Úr csodásan működik, teljesen átformálja az ember személyiségét, halkan, végtelen tapintattal és gyengédséggel. Sokkal tudatosabb lettem. Tisztábban látom a gyengeségeimet, hogy mit kell javítani magamon, és nem menekülök ez elől. Ez a vágy mindig is bennem volt: tisztának lenni, egyenesen élni.

Voltak-e fontos megtapasztalások az életében?

Egyszer egy istentisztelet után, teljesen felvillanyozódva – Szénási Jánosnak olyan prédikációi voltak, amelyek egészen mélyen hatottak –, a vasárnapi ebédnél a férjemnek végig az igehirdetésről meséltem. Annyira magával ragadott, hogy mondtam neki: ha újraszületnék, lelkész lennék. Másnap munkából hazaindulva döbbentem rá: hiszen én újjászülettem az Úrban! Ez indított arra, hogy elvégezzem a katechétaképzőt. A Baranyai Református Egyházmegyében ez év elején volt tisztújítás. Hogyan látja az egyházmegye jövőjét? Újra fel kell helyeznünk magunkat a kerületi palettára. Újra kell gondolnunk, mi a misszió, mi a célja, hogyan lehet jól végezni. A jézusi tanításoknak, parancsoknak olyanoknak kell lenniük, mint a szívdobbanás: észre sem vesszük, de éltet és működik. Ilyen élő közeggé kell tennünk előbb a saját gyülekezetünket, majd egymás közösségeit. Ez pedig csak úgy megy, ha keressük egymással a kapcsolatot.