REMÉNYSÉGEK KERESZTTÜZE

A reménységről, az ember jövőjéről beszélni nem csak elméleti kérdés vagy újévi szokás. Az ember életét alapjában véve az formálja, ahogy a jövőről, a reménységéről gondolkodik. Az, amit igazán komolyan veszünk és amiben a másik oldalon nem hiszünk, meghatározza a szeretetünket, a viselkedésünket, a céljainkat, de még az ellenségeinket is. Az utóbbi időben még a keresztyénségen belül is erősödni látszik a reménységnek az az értelme, amely már nem Istenhez és nem az ő munkájához kapcsolódik. Joseph Ratzinger írja erről a törekvésről: „A reményt immár aktív, cselekvői erényként fogták fel – a világot megváltoztató tettként, amelyből egy új emberiség, a »jobb világ« fog megszületni. Ily módon a remény politikaivá vált, és úgy tűnt, beteljesítése magára az emberre vár. Isten Országa, amely a kereszténység középpontját képezi, az ember országává, a holnapi »jobb világgá« vált.” A technológia fejlődése már magas szinten szavatolja, hogy egyre inkább kivonuljunk az Isten által teremtett természetből, és átköltözzünk az ember által „teremtett” virtuális „természetbe”. Mindez egyre valósághűbbé teszi az „álmindenhatóság” illúzióját, hogy az emberi erő képes a tökéletes világ felépítésére, amelyben nincs szükség Istenre.

A bibliai remény központi fogalma a 21. században is változhatatlanul Jézus Krisztus feltámadása (1Kor 15,14), amely a keresztyén ember újjáteremtésének (1Kor 15,23) és a világ megújításának a kezdete (Jel 21,1). Ennek beteljesülése Isten világának, a mennynek és az emberi világnak, a földnek az egyesülése, házassága.

A keresztyén teológia végső távlata tehát nem kevesebb, mint Isten megpillantása és a vele szemtől szemben élt tökéletes élet egy hibátlan világban (1Jn 3,2). Vagyis a keresztyén reménységet a történelmen túli, eszkatológiai távlat jellemzi.