Vajon ki vagy mi igazolja Urunk kijelentéseinek igazát? A magunk igazolására felhozott szavainknak általában nincs bizonyító erejük. De amint Jézus ítéletről mondott szavai azért igazak, mert ő az Atya akaratát követi, úgy a kijelentései is azért igazak, mert maga az Atya tesz bizonyságot ezek mellett. Ezért mind ítéletének, mind szavainak hatalma és hitelessége onnan van, hogy őt az Atya küldte. Ha pedig ő nem a magáét mondja, hanem küldőjének üzenetét tolmácsolja, akkor ezért az üzenetért a küldő, azaz maga a mennyei Atya vállal felelősséget. Urunk mellett szóló bizonyságtételként számításba lehetne venni még Keresztelő János bizonyságtételét (Jn 1,19–20.26.29.35.36). János nagyszerű ember volt, „égő és világító fáklya” (35), de csak ember. És bár bizonyságtétele hiteles volt (vö. Jn 1,32–34), a benne bízók öröme epizódszerű maradt. Ezért Urunk az emberi bizonyságtétel helyett inkább a saját tetteire mutat (vö. Mt 11,4; Lk 7,22). Nem azért, hogy önmagát magasztalja, hanem azért, mert ezek Isten nagyságos dolgai. A kihunyó „világító fáklyák” helyett keressük az új évben is azt, akit az Atya fénylő sugárözönben küldött hozzánk az első karácsony éjjelén. Keressük a „világ világosságát” (Jn 8,12)!

Jer 51,1–40

40. zsoltár

Az Írások kutatásában járatos farizeusok úgy vélik, Jézus nem lehet a Messiás. Urunk elismeri, hogy e csoport szorgalmas Szentírás-kutató, mert az „örök életet” (39) a törvény megtartásától remélik. Tragédiájuk az, hogy eközben nem látják az Írások központi kijelentését, pedig azok – mondja Jézus – „rólam tesznek bizonyságot” (39). Az Ószövetség Krisztusról szóló bizonyságtétel, amit nem vesznek észre. Ma is sokféle módon kutatják a Szentírást, esetleg mint irodalmi terméket vagy érdekfeszítő olvasmányt. Ha valóban fontos számunkra Jézus, akkor úgy olvassuk akár otthon, akár gyülekezeti közösségben, hogy benne megtaláljuk őt, hitünk középpontját! Mert örök élet csak a Krisztusban való hitből fakad. Mózes még tudta, hogy az Írások Krisztus-bizonyságtételek, ezért Jézusban Istennek ugyanaz az Igéje szól hozzájuk, mint az Ószövetségben. Ha valóban hinnének Mózes szavában, akkor Jézusban is hinnének. Így a Jézusról bizonyságot tevő Mózes vádlójukká lesz. Mi is ügyeljünk arra, hogy naponkénti bibliatanulmányozásunk ne váljék gyümölcstelen önbecsapássá, hanem lássuk meg Krisztust, hogy találkozhassunk vele, és éljünk őáltala.

Jer 51,41–64

585. dicséret

Ötezer ember! Jönnek éhesen-szomjasan, a jóllakás reményében. A tanítványok talán hálásak és büszkék, Jézus kérdése azonban nekünk is szól: „Honnan vegyünk kenyeret?” A tömeg számára szükséges élelem megszerzését mi is csak a szokványos gazdasági rendszer szabályai szerint tudjuk elképzelni, azaz pénzen vennénk árut. Esetleg felmérnénk helyzetünket, mint András: öt kenyerünk és két halunk van, de mi ez ennyi embernek. Mit tehetünk hát? Oda merünk állni Jézus elé, hogy bevalljuk szegénységünket? Uram, azt hittük, gazdagok vagyunk, és most tanácstalanul állunk egy élethelyzet előtt. Honnan vegyünk „kenyeret”, amikor meg kellene akadályozni, hogy egy házasság tönkremenjen, vagy valaki önkezével vessen véget életének? Miért nem tudjuk elérni, hogy egy fiatal hitre jusson, egy özvegy élete új értelmet nyerjen? Jézus felborítja emberi számításainkat, lehűti tanítványi lelkesedésünket. Üres kézzel kell kimennünk az emberek közé, hogy lakomához ültessük őket. Nincs semmink, de van Krisztusunk. Így törik szét az adás-vétel látszólag szükségszerű rendszere, amely emberi kapcsolatainkat a cserekereskedelem szintjére szállítja le. Az éhes ember félrevezethető a több vagy olcsóbb kenyér ígéretével. Krisztus nem olcsó kenyeret ad, hanem önmagát.

Jer 52

79. zsoltár

Az, hogy Jézus a tengeren jár, nem a természet törvényeinek felfüggesztését jelenti, hanem az ő isteni természetére utal. Istenünk az ő Fiának nemcsak szívében-lelkében van jelen, hanem testében is, mint sűrített teremtő erő. Istennek ez a jelenléte mutatkozik meg abban, hogy az ember Jézus képes a tengeren járni. Ez a szelíd és vigasztaló isteni jelenlét a viharos tengeren azt hirdeti övéinek, hogy ő tud segíteni rajtuk, mert az elemeknél hatalmasabb. Jézus csodái nem illusztrációk, nem peremjelenségek, hanem Isten nagyságos dolgai. Ő nem mellékesen tesz csodákat, hanem azokban Isten valóságosan belép földi világunkba. Az, hogy Jézus a tengeren jár, az evangéliumok nyelvén azt jelenti, őbenne maga Isten jár övéi között e földi világban. Jézus minden csodája Isten „reális prézenciája”, amelyek azt hirdetik, hogy Istennek terve van velünk. Az a Jézus, aki a tengeren jár, eljön hozzánk is a legsötétebb éjszakánk idején, amikor életünket elnyeléssel fenyegető hullámok veszik körül. Nem hagy elveszni bennünket ott, ahol a természet elemei erősebbek nálunk, és pusztulással fenyegetnek. Maradj velünk, Urunk, mert immár beesteledik, a nap is lehanyatlott már. Maradj velünk, ha ránk tör a félelem, a kétségbeesés, a keserű halál éjszakája!

Hós 1

165. dicséret

A többi evangéliumból is tudjuk, hogy Jézust általában nagy sokaság követte. Jézus pedig komolyan vette az embereket, és nemcsak a lelkükkel foglalkozott, hanem testi nyomorúságaikkal is. Nem véletlen, hogy a tőle tanult imádságban a naponkénti kenyér elkérésére biztat minket. Itt azonban most nem a tanítványok mennek hozzá az éhező tömeg miatt, hanem a sokaság keresi őt. Még a Galileai-tenger „túlsó partjára” is utánamennek (25), mert ilyen kenyéradó királyra van szükségük. Jézus azonban helyreigazítja őket: nem akar az emberi kívánságok királya lenni. A Szentírás arra tanít, hogy minden gondunkkal forduljunk Istenhez, ugyanakkor őt nem lehet a „markunkban tartani” (Jób 12,6), nem rendelkezhetünk szabadon fölötte. Jézus sem kíván olyan király lenni, amilyenné őt a sokaság képzelete formálta. Ő abban is szabados úr kíván maradni, hogy ellentmond a róla alkotott hamis képzeteinknek. Ezért kérjük naponkénti imádságainkban: bocsássa meg nekünk, hogy csak ajándékait akarjuk, de őt, az ajándékozót már nem. Pedig egyedül ő tudja, mire van szükségünk. Urunk add, hogy ma se legyünk kívánságaink foglyai, hanem az örök életre megmaradó eledelre vágyakozzunk (27).

Hós 2

101. zsoltár

Örök emberi kísértésünk, hogy Isten jótetszését cselekedetekkel akarjuk elérni. Jézus helyreigazítja az őt kereső sokaságot: az örök életre nem emberi fáradozás útján jutunk el. Egyetlen dolgunk az, hogy higgyünk abban, akit ő küldött e világba. Vagyis Istennek azt az ajándékát kell elfogadnunk, amelyet ő Jézus Krisztusban ajándékozott nekünk. Jézus az örök életre megmaradó „eledel”. Így forr eggyé őbenne az ajándékozó és az ajándék. Isten őt igazolta pecsétjével (27), a mi feladatunk pedig a benne való hit (29). A kockázatot vállalni nem merő hitnek bizonyító jelre van szüksége. Így kéri a sokaság Jézust, adjon olyan egyértelmű jelet, mint amilyet Mózes adott népének a pusztában az égből aláhulló manna csodájával (2Móz 16,4.13–15). Urunk válasza a múltból a jelenre irányítja a figyelmet, a csodák világából arra a valóságra, amely „életet ad a világnak” (33). Nemrég ő táplálta földi kenyérrel az ötezer embert, a pusztai mannát sem Mózes, hanem Isten adta, amint ő adja „az igazi mennyei kenyeret” is (32), amely a mennyből száll le. E szép hármasságból látszik: a manna csupán az ősidőkből felénk mutató előképe az igazi kenyérnek. Aki „Isten kenyeréből” él, nincs szüksége jelre. Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!

Hós 3

470. dicséret

A sokaság kenyérkérésében (34) ott szunnyad a csillapíthatatlan élni akarás vágya, még ha nem értik is egészen, miféle kenyérről beszél Jézus. Urunk szava azonban minden kétséget eloszlat: „Én vagyok az élet kenyere...” (35) Ő valójában nem a nép számára adott manna, hanem – Mózesen túllépve – „életkenyér” az egész világ számára. Ezért szól hívása minden benne hívőnek: aki hozzá megy és benne hisz, nem éhezik és nem szomjazik meg soha (35). Múlttá lesz a hiány világa, olyan valósággá, amelynek nincs többé életpusztító ereje. Hallgatói most is csak testi igényeik kielégítésére gondolnak. Hiába látták Jézust, mégsem hisznek benne. De a Jézusba vetett hit nem is emberi lehetőség kérdése, hanem kizárólagosan a mennyei Atya ajándéka (37). Akiket ő Jézusnak adott, azok mennek hozzá. Itt nem segít érdem, protekció, ügyeskedés (vö. 28–29), csak az számít, be vagyunk-e írva az élet könyvébe. Nagy titok ez, mivel Isten nem engedi meg senki emberfiának, hogy belelásson az ő „feljegyzéseibe”. Az ő akarata az, hogy Urunk az övéit megőrizze az örök életre. Gondoskodó szeretete így ölel át időt és örökkévalóságot (40). A Heidelbergi Kátéval valljuk: szent gyülekezetének „én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok” (54. kérdés-felelet).

Hós 4

469. dicséret