Miben gyökerezik életében a vízimentés?

Az anyaméhben. Amikor az édesanyám állapotos volt velem, az édesapám hajótörést szenvedett a barátaival a Genfi-tavon. Mindezt anyukám végigizgulta a parton. Édesapám öt embert mentett ki a vízből, senki sem halt meg. Én innen eredeztetem az érdeklődésemet. A szüleimmel nyolcéves koromig Svájcban éltünk. A hetvenes évek közepén költöztünk haza Magyarországra. Két nagybátyám vízirendőrként dolgozott a Balatonon, ekkor kerültem szorosabb kapcsolatba a vízimentéssel. A rendszerváltásig kizárólag a vízirendészet gondoskodott hivatalból a vízbiztonságról. Láttam, mennyi halottja van a Balatonnak, és sokkolt, hogy a vízben eltűnt embereket nem keresik. „Pár nap múlva majd feljön” – ez volt a mentalitás. Innen indultunk és építettünk fel egy működő rendszert. Ma már nem kérdés számomra, hogy a Jóisten ezt a feladatot szánta nekem.

Rengeteg változáson ment át a szakszolgálat az elmúlt évtizedekben. Milyen tényezők formálták a változást?

Egy dolog a szakma, és egy dolog a hivatás. Amiben az ember hisz, azért éjjel-nappal dolgozik. Az elvégzett munkának nincs konkurenciája, az kamatozik. Nem akkor, amikor várjuk, hanem amikor annak eljön a rendelt ideje. Persze van, amikor azt mondja az ember: nem csinálja tovább. Akkor kell megállni és hátranézni a már megtett útra. Ez ad energiát, hogy továbbmenjünk. A fejlődés törvényszerű. Az út rögös, de a kőkemény elhatározásnak nincs, ami útjába álljon. Ha van az ember mellett egy útitárs, akivel a bajban összekulcsolt kézzel beszélni tud, mindig van jövő. A hit is olyan, mint a hivatás. El kell indulni az úton, és jönnek a megtapasztalások, majd egészen átminősül minden. A nagy számok egyébként nem az operatív mentésben vannak. Nagy sprintek a partról, motorcsónakok: ez „cirkusz”. Persze előfordul, hogy erre van szükség, de ez a mentéseknek csak a tíz százaléka. A munkánk kilencven százalékának a megelőzés a lényege. Senkinek nem kellene meghalnia, amikor minden felszerelés adott. Persze fontos lenne, hogy mindenki megtanuljon úszni. Ezért is nagyszerű, hogy elindult az Úszó nemzet program. Balog Zoltán püspökkel beszélgettem ennek fontosságáról még amikor miniszter volt. Ha van stratégia és taktika, az Isten pedig velünk, ki lehet ellenünk?

A Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata nagy szervezet, munkájuk nagy felelősséggel jár. Mint vezetőt mik formálták az évek alatt?

Elsődleges a nyitottság. Ha nem lettem volna nyitott a változásra, a tanulásra, nem fejlődtem volna. Meghatározó, hogy az ember hajlandó legyen mindennap megújulni, belátni, hogy hol hibázott. A Jóistentől kicsi koromtól olyan energiákat kaptam, amelyekről akkor még nem is tudtam. A mai napig nem fogy ez az energia, melyet a Jóisten sokszor emberek által ad. Érvényesül a „jótett helyébe jót várj” elve. Én mindig a nagy egészet nézem. Ha egy kollégával probléma van, először belehelyezem az adott szituációba. Fontos, hogy lássa, milyen hatása van a munkára az ő viselkedésének. Vallom, mindent meg lehet beszélni. Nekem sosem okozott gondot cselekedetekben elöl járni. Volt, hogy hajnal négyig takarítottam az egyik vízimentő szálláson. Egy jó vezető megmutatja az utat, lemegy oda, ahol a feladat van. A vezető legnagyobb fegyvere az alázat. Alázattal nincs megoldhatatlan helyzet. A legfontosabb mégis a szeretet, mert az maga az élet. A szeretet élni akar, utat tör magának, megtalál. Amíg élünk, szeretünk. Ha pedig nagyobb teret engedünk neki, akkor megélhetjük a földi csodát.

Az Alsóörsi Református Egyházközség kórusában énekel. Mit jelent önnek ez a szolgálat?

Mindig is zenéltem, tizennégy évig trombitáltam, zenekarban játszottam, sokáig a keszthelyi Helikon kórusban énekeltem. Az éneklés lételemem, a zene az életem. Ez számomra teljes kikapcsolódást, feltöltődést nyújt.

Mit jelent az ön számára a Balaton és a vízimentés?

A családom után az első. A Balaton a szememben gyönyörű, kortalan, szeszélyes nő, akivel jobb jóban lenni. Egy csoda. Van négy saját gyermekem, egy „fogadott”, akit egy török földrengésből mentettem ki társaimmal, a hatodik „gyerekem” pedig a vízimentés.