Idén lesz hatvan éve, hogy egybekeltek. Kolozsvárról öt év házasság után indultak el a nagyvilágba. Miért?

Mózes: Mindketten Kolozsváron születettünk és nőttünk fel. Öcsém középiskolai osztálytársa volt Zsuzsának, együtt érettségiztek, onnan az ismeretség. Sokáig nem volt köztünk semmi, amíg egyszer egyetemista koromban meg nem láttam őt az utcán, amint épp bement egy cukrászdába. Úgy döntöttem, megvárom… Ő meg közben figyelt engem a cukrászdai tükörben. Az volt a végzetes találka. Fiatal házasként nehéz életünk volt Kolozsváron, engem meg is hurcoltak. Még ’64-ben az újságban olvastam, hogy nem kell többé vízum Magyarországra. Ez nem jelentett semmit, mert az útlevelet úgysem adták ki, ahhoz továbbra is sorban kellett állni a rendőrségnél, én mégis naivan elbeszélgettem a barátaimmal arról, milyen jó lesz, talán könynyebben lehet majd utazni. Fél óra múlva értem jött a Securitate (a román állambiztonság), és számonkérték, milyen irredenta vagyok. Hiába próbáltam magyarázni, hogy az újságban olvastam a hírt. A párttitkár „elvtárs”, aki egy szót sem beszélt magyarul, érdekes módon el tudta olvasni a magyar újságot. Összehívtak egy hatalmas gyűlést, és kirúgtak az ifjúsági szervezetből (a KISZ romániai megfelelője). Utána még keserűbb lett az élet. Többször hiába kértem, hogy adjanak lakást. Akkoriban Romániában lakáshoz csak vállalati kiutalással lehetett jutni, de mi nem kaptunk, a szülőknél húztuk meg magunkat. Zsuzsának a vállalat azt mondta: ha a férje kap írást arról, hogy neki nem tudnak lakást adni, ő hamarabb sorra kerülhet. Végül kiutaltak egy kis szobát, ez nekünk a világ közepét jelentette. Egy idős házaspáré volt a ház, a fiuk mérnök volt ott, ahol én dolgoztam, neki adtak egy lakást, mi megkaptuk az ő szobáját. Elképzelhető, mennyire utáltak minket a szülők… Nagyon örültünk a kis szobának, de nekem továbbra is az volt minden vágyam, hogy egyszer elmehessek onnét. Nem kényelemből, hanem hogy normális életet tudjunk élni. Mindig arról álmodtam, milyen jó lenne madárnak lenni, és átrepülni a határon...