A Kr. e. VI. század elején Jeruzsálem megismerte a háború szörnyűségét. A babiloni hadsereg kíméletlenül nyomult előre, Nebukadneccar hadai előtt nem állhatott meg senki. Nagyhatalmak játszótere volt Elő-Ázsia, az Újasszír Birodalom meggyengülése után Babilon is, Egyiptom is szakított volna magának egy darabot ebből a területből. A kis helyi királyságok önrendelkezési reményei senkit sem érdekeltek. Ők, a kicsik, sodródtak, néha helyezkedtek, de minden a fejük felett dőlt el.

Jeruzsálemben ekkoriban Jójákím, majd halála után mindössze három hónapig a fia, Jójákín uralkodott. Úgy tűnik, az ifjú király helyesen mérte fel lehetőségeit, amikor mindent mérlegre tett, majd behódolt Babilonnak. Megfizette a kivetett sarcot, tudomásul vette, hogy fogságba kell mennie. Megérte? Nehéz megmondani két és fél ezer év távolságból; az mindenesetre egyértelmű, hogy ennek a döntésnek köszönhetően Jeruzsálem és a júdai állam megmenekült a teljes összeomlástól. Kr. e. 597 tavaszán történt ez.

Egy évtizeddel később a fogoly király még mindig a babiloni uralkodó vendégszeretetét élvezte. Időnként híreket kapott otthonról, egyszer-kétszer talán a hazatérés reménye is megcsillant előtte. Otthon nagybátyja, Cidkijjá vette át a helyét, aki úgy döntött, feltartóztatja a félelmetes ellenséget. Újabb ostrom következett, és Jeruzsálem ekkor már nem menekülhetett meg. A lázadó király hamarosan megalázva, megvakítva, bilincsbe verve vonszolta magát Babilon felé. Gyermekeit szeme láttára koncolták fel: ez volt az utolsó, amit életében láthatott. A városra, a templomra nem sokkal később csak az üszkös romok emlékeztettek.

Ha tudni akarjuk, mit szenvedhet el egy saját lehetőségeit és fontosságát túlértékelő kis állam a végeken, el kell olvasnunk A királyok második könyvének utolsó két fejezetét. Tanulságos szöveg ez 2024-ben is.