Asszíria összeomlása után átmenetileg az egyiptomi hatalom látszott nagynak, utána Babilon erősödött meg. Neki kellett elismerni a hatalmát és fizetni az adót. Júda fizetett, de egy idő után fellázadt. Mindig nagy kérdés egy kicsi országnak, hogy – két tűz között – melyik nagyhatalom szolgálatába álljon. Az egyiptomiak visszaszorulásával tehát elesett Júda is! Hirdették a próféták, hogy ne bízzanak Egyiptom hatalmában. Hiába. Jójákín, az aktuális uralkodó megadta magát Babilon királyának, aki fogságba vitette őt a lázadókkal együtt, főembereit, a mesterembereket, a nép vezető rétegét. A következő királyt is kinevezte: Jósiás fiát, Jójákín nagybátyát, Mattanját, és a nevét Cidkijjára változtatta, ami azt jelenti: az Úr igazságos. Az ítéletben Nebukadneccar, a babiloni király Isten eszköze. További részleteket erről az időről Jeremiás próféta könyvéből ismerünk (27–29). Hamis reménynek bizonyult, hogy Isten nem engedheti elveszni népét és templomát idegen nép kezére jutni. Hasonlóképpen az is, hogy Egyiptom segítségében lehet bízni (Jer 37). Kiben bízunk mi a bajok idején? Egyedül Istenben bízhatunk.

Jel 21,9–27

101. zsoltár

Júdából az első deportálás Babilonba 597-ben volt, tíz év múlva következett a teljes összeomlás. Nebukadneccar ostromolta, végül elfoglalta Jeruzsálemet. A templomot és a királyi palotát fölégették, leromboltak mindent, ahogyan a próféta mondta (Jer 25,11). A hosszú háború alatt már éhínség fenyegetett (3). Cidkijjá király és csapatai kimenekültek egy éjszaka a várfalon át a városból. Útközben azonban elfogták a védtelen királyt, fiait megölték, őt megvakították és fogságba vitték (5–7). Júda önállósága elveszett. A Jeruzsálemben maradó vezető embereket is mind elfogták és megölték. Gedalját nevezték ki helytartónak. Ő hallgatott Jeremiás prófétára (részletesebben lásd: Jer 40,7–12). Gedaljá a megmaradás és a jövő egyedüli útjaként a babiloni megszállókkal való együttműködést javasolta (23–24). Istentől nemcsak az ajándékait, hanem az ítéletét is el kell fogadnunk. Az ellenpárt azonban összeesküvést szervezett Gedaljá ellen, megölték őt és embereit is, majd Egyiptomba menekültek. Jeremiás óvott ettől a lépéstől, de őt is elfogták és magukkal hurcolták (Jer 40,7–41,18).

Jel 22 1–7

751. dicséret

Ezsdrás könyvének első versei majdnem szó szerint megegyeznek A krónikák második könyvének utolsó verseivel (2Krón 36,22–23; Ezsd 1,1–3). Ez is jelzi, hogy a két könyv szorosan összetartozik, hozzávéve Nehémiás könyvét is. A szerzőjük is azonos: a névtelen krónikás. Az üdvtörténet a babiloni fogság sötét korszaka után itt folytatódik (Jer 29,10) Ezsdrás könyvében. Isten szolgája volt Nebukadneccar, az ő ítéletét hajtotta végre Júdán. Most Círus perzsa királyt nevezi a próféta Isten szolgájának (Ézs 44,28), sőt felkentjének (Ézs 45,1), aki szabadulást ad, elengedi a foglyokat, hogy hazatérjenek, és felépítsék a lerombolt templomot, valamint Jeruzsálemet. Az Írás csak két hazainduló törzset említ. Ők Isten népének maradéka. Akik Babilonban maradtak, azokat kötelezték, hogy adományukkal támogassák az építkezés munkáit. Visszakapják az elrabolt vagyont, az összes templomi edényt, az arany- és ezüsteszközöket, -tárgyakat az újjáépítés fedezetére és az áldozati élet újraindítására. Az összes templomi edény, amely hadizsákmányként megmaradt nagy becsben, jó állapotban, visszakerül az eredeti tulajdonosához. Círus „leltár szerint átadta Sésbaccarnak, Júda fejedelmének” (8).

Jel 22,8–21

623. dicséret

A Kr. e. 538-ban hazatérő deportáltak első csoportjának névsorát olvassuk itt. A nevek elemzése sok érdekes részlettel szolgál a bibliakutatás adataihoz. Nehémiás könyve is ad egy listát (Neh 7,6–72), a két névsor azonban nem azonos. Azok között, akik hazajöttek Júda és Benjámin, valamint Lévi törzséből, a hosszú lista elején szerepel Zerubbábel (2). Nevével találkozunk Haggeus próféta könyvében is (Hag 1,1; 2,20–23). Szerepel a felsorolás elején Jésúa, más néven Jehósúa is, aki főpapi leszármazott. Érdekes, hogy Sésbaccar neve itt nem olvasható, noha Círus őt kijelölte helytartónak (1,8). A vezetők száma tizenkettő, nem véletlenül, ez is jelezte, hogy ők, akik hazajöttek, a törzseket képviselik, magukat tartják Izráelnek, Isten maradék népének. Azokat nem sorolja ide, akik itthon maradtak és más népekkel keveredtek. A papokat, lévitákat, kapuőrséget, templomszolgákat, énekeseket külön, név szerint számba veszi. Érdekes megjegyzés: voltak, akik „nem tudták igazolni családjukat és származásukat” (59). Még a papok között is akadtak ilyenek – nekik meg kellett válniuk a hivatásuktól (62). Ki-ki megkereste a maga városát, hogy ott lakjon (70). Majd csak később gyülekeztek össze Jeruzsálemben. Isten név szerint számontart minket is.

Mt 1,1–17

448. dicséret

Az első és legfontosabb feladat az istentiszteletek megkezdéséhez az égőáldozati oltár felállítása. A hazatérők mindenekelőtt ezt építik újjá. Létezhetett ideiglenes oltár, de azt a fogságból hazajöttek nem ismerték el. „A régi helyén állították föl” (3), mert az otthon maradtak esetleg végezhettek ott szertartást, a betelepített idegenek miatt azonban azt tisztátalannak tartották. Ezért maguk építették föl újra. Közben szorongás és félelem élt bennük, „rettegtek a tartományok népétől” (3), azoktól, akik ellenségesen fogadták a hazatérőket. Isten oltalmát és jelenlétét keresték ezért, s a mózesi előírások szerint végezték az ünnepi szertartásokat (4–6). Csak a második évben kezdtek hozzá a romokból a templomi alapok építéséhez. A léviták irányították azt, a papok pedig szolgálati öltözékben harsonákkal és különböző hangszerekkel Istent dicsőítő énekeket zengtek, így rakták le az alapokat. A salamoni templomra emlékezve igyekeztek mindent annak megfelelően végezni. Az egész nép örömujjongásába sírás is vegyült. Az idősebbek, akik még látták az első templomot (12), összehasonlíthatták azt, és siratták a múltat, a jelen szegényes körülményeit (Hag 2,3).

Mt 1,18–25

753. dicséret

Egészen új helyzet alakul ki a hazatértek életében. Amint az alapokat lerakták, máris abbamaradt az építkezés „az ország népének” ellenséges magatartása miatt. A szöveg a Nebukadneccar király által betelepített népeket nevezi így, összefoglaló névvel: „az ország népe”. Ezek idegen telepesek voltak, pogány népek, akik más isteneket tiszteltek, és Izráel Istenét is keresték (2). Kevert kultuszuk miatt a fogságból hazatérők nem akarták és nem engedték, hogy ők is beszálljanak a templomépítésbe. A visszautasítás következménye a gyűlölködés volt, és összefogtak ellenük (8–10). Vádoló leveleket írtak a perzsa királynak Júda népe ellen, szabályos feljelentéseket, ilyen szöveggel: „a zsidók, akik eljöttek tőled, megérkeztek hozzánk, Jeruzsálembe, építik ezt a lázadó és gonosz várost...” (12) Érvelésük: ha felépül a várfal, „nem fognak többé adót, beszolgáltatást és vámot fizetni”, és kár éri a királyi kincstárat (13). A vádaskodó levelek célt érnek, mert a perzsa király határozottan leállíttatja az építkezést. Nem a templom, hanem a város újjáépítéséről van szó a vádakban (15). A múlt gyógyíthatatlan sebei – a ki- és betelepítések – ellenségeskedést és gyűlöletet keltenek a népekben. Ki gyógyítja meg?

Mt 2,1–12

445. dicséret

Két prófétáját, Haggeust és Zakariást küldte el Isten, hogy fölrázzák az elcsüggedt, megfélemlített, valamint elkényelmesedett népet. Saját házaikat építgetik, a templomról már elfelejtkeztek. Milyen ismerős képlet! A próféták Isten Igéjét, ugyanazt hangsúlyozták, csak másként: „Hát annak itt van az ideje, hogy ti magatok faburkolattal díszített házakban lakjatok, amikor a templom még romokban hever?” (Hag 1,4) „Irgalommal fordulok Jeruzsálemhez, templomom fel fog épülni benne – így szól a Seregek Ura.” (Zak 1,16) A próféták fellépése nyomán újult erővel megindult az építés. Megjelenik Tattenaj helytartó a helyszínen, és ellenőrzi, majd jelenti a királynak a tényt, és azt, amit a zsidók válaszolnak: Isten akaratára hivatkoznak. Egy történetet többféleképpen el lehet mondani. Tényeket, dátumokat, neveket felsorakoztatva, vádoló, ítélkező stílusban vagy hitvallásként. Ez utóbbi történik itt válaszként a helytartó kérdésére. Júda népe hitvallást tesz: Istennek, a menny és föld urának szolgálunk, az ő akaratából építjük újjá az ő házát. Ennek a kijelentésnek súlya van (11).

Mt 2,13–18

56. zsoltár