... alkotott elképzeléseink, ábrándjaink és fantáziánk általában a hiányérzeteinkből fakadnak. Úgy hisszük, akkor lennénk boldogok, ha csodamód betöltetnének a hiányaink. Csakhogy mindig újabb és újabb hiányok ébrednek bennünk, így soha nem születik meg az elégedettség érzése, örökké boldogtalanok maradunk. A boldogság képe a szívünk-lelkünk mélyén él valahol, a tudattalanban rejtőzik, mintha teremtettségünk velejárójaként elkísérne ez az érzés, sejtés és emlék arról, hogy Istentől érkeztünk, de kiestünk a harmóniából, ezért csak a vele való kapcsolat helyreállítása hozhatja vissza az élményét. A leggyakrabban idézett Augustinus-vallomásban olvashatjuk ezt: „Magadnak teremtettél (más fordítás szerint magadért vagy önmagadra alkottál), és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned.” Az istenkapcsolat hiánya okozza tehát a boldogtalanságunkat.

Hisszük, hogy Isten országában örökkévaló boldogság lesz majd a részünk. Jézus hegyi beszédének nyitányában a boldogmondások (Mt 5,3–12) ígéretet adnak erre, s egyben kulcsot ahhoz, hogy nemcsak a halál utáni beteljesedésben valósul meg, hanem már most felfedezhetjük ezt a krisztusi boldogságot. Maga Jézus hirdette, hogy közeli valóság a mennyek országa, amint Máté evangéliuma használja a kifejezést (Mt 4,17). Amit Jézus kínál, az az üdvösség előíze, ezt kóstolgatjuk éppen akkor, amikor nagyon nem érzünk boldogságot. Sőt a szegénységünket, a szomorúságunkat, a veszteségünket siratjuk. Döbbenetesen átélhetjük olyankor, hogy egyértelműen Istenre vagyunk utalva, és nem tudunk mást tenni, csak kiáltani hozzá. Ez az intenzív imádság, az Istenre szorultság állapota az, amelyet Jézus boldognak nevez, mert akkor kapjuk ajándékba, hogy ő velünk van és mi ővele.

Isten jelenlétének és közelségének bizonysága a boldogság. A műtő előtti folyosón sóhajtozva, a kórházi osztály ajtajában toporogva, a temető magányában sírva, amikor beismerjük tehetetlenségünket és eszköztelenségünket, akkor tölt el önmagával. Amikor ki kell mondani egy engesztelő szót, megszelídülni egy csatában, elviselni bántást, megalázást, vagy éppen gyermeki szívvel szomjazni a valóságot, éhezni az igazságot.

Az ilyen boldog ember nem tudja, nem érzi a boldogságot, de ő Isten Lelkével feltöltött tanítvány, akinek lénye jótékonyan hat a környezetére. Lehet só vagy világosság vagy hegyen épült város. Csöndes és láthatatlan, vagy látványos és sugárzó. Mikor mi a feladata. Fölösleges kergetni a boldogságot, inkább adjunk helyet és teret Krisztusnak.