A családom kapja belőlem a legrosszabbat. Reggel már az feszít, hogy mennék a dolgomra. Hogyan fogom megoldani a mai napot? Jaj, csak öltözz már, induljunk, készülj, siess, mert máris késésben vagyok, és hosszú a listám! Este pedig a már leszívott, a legkevésbé sem rugalmas vagy humoros magamat tudom adni nekik. Nem, anya fejében este már nem lakik mese, kérj könyvből, vagy aludjunk. A legproduktívabb óráimat, a legtöbb kreativitásomat elviszi a munka, még ha olyan jellegű is, hogy merem szolgálatnak nevezni. Átnemesíti ez a megnevezés, de az igazságtalansága, a veszteség, a bűntudat ettől sem múlik. Micsoda dolog ez? Mennyiben fair? Hovatovább: hol van belőle Krisztus?

Tegnap épp egy nyugdíj előtt álló lelkész mondta nekem: „Rosszul tanítottak minket régen.” (Már itt hegyeztem a fülemet, mert eddigi tapasztalataim szerint inkább mindent aranyba önt a nosztalgia, legyen az akármilyen badarság…) „Azt mondták, hogy első a szolgálat, és majd csak utána a család. Mára be kellett látnom, hogy a szolgálatnak része a család, sőt talán inkább ez az előbbre való. Most már törekszem arra, hogy heti egy nap a gyerekeké legyen.”

Milyen szép, hogy valaki idős korára nem ridegen hajlíthatatlanná válik, hanem még mindig tud rugalmas és önkritikus lenni! Ha még mindig van ereje, mersze megvizsgálni mindent, és csak a jót megtartani. Akár annak az árán is, hogy valamiről ki kell jelentenie ennek fényében: káros vagy hiábavalóság volt…