A családom kapja belőlem a legrosszabbat. Reggel már az feszít, hogy mennék a dolgomra. Hogyan fogom megoldani a mai napot? Jaj, csak öltözz már, induljunk, készülj, siess, mert máris késésben vagyok, és hosszú a listám! Este pedig a már leszívott, a legkevésbé sem rugalmas vagy humoros magamat tudom adni nekik. Nem, anya fejében este már nem lakik mese, kérj könyvből, vagy aludjunk. A legproduktívabb óráimat, a legtöbb kreativitásomat elviszi a munka, még ha olyan jellegű is, hogy merem szolgálatnak nevezni. Átnemesíti ez a megnevezés, de az igazságtalansága, a veszteség, a bűntudat ettől sem múlik. Micsoda dolog ez? Mennyiben fair? Hovatovább: hol van belőle Krisztus?

Tegnap épp egy nyugdíj előtt álló lelkész mondta nekem: „Rosszul tanítottak minket régen.” (Már itt hegyeztem a fülemet, mert eddigi tapasztalataim szerint inkább mindent aranyba önt a nosztalgia, legyen az akármilyen badarság…) „Azt mondták, hogy első a szolgálat, és majd csak utána a család. Mára be kellett látnom, hogy a szolgálatnak része a család, sőt talán inkább ez az előbbre való. Most már törekszem arra, hogy heti egy nap a gyerekeké legyen.”

Milyen szép, hogy valaki idős korára nem ridegen hajlíthatatlanná válik, hanem még mindig tud rugalmas és önkritikus lenni! Ha még mindig van ereje, mersze megvizsgálni mindent, és csak a jót megtartani. Akár annak az árán is, hogy valamiről ki kell jelentenie ennek fényében: káros vagy hiábavalóság volt…

Eljött a nyár és elhozta minden szokásos kincsét. A dús zöldet, hogy bebarangoljuk, a hőséget, hogy vízzel fröcsköljük le egymást olvadás ellen, a szabadságot, hogy levethessük az irodait, a cizelláltat. Alig várom, hogy legyen olyan hét, amikor a legtermékenyebb óráimban a fiamat tanítom úszni, vagy megvitatom a férjemmel, amit éppen olvasunk. Egyszerű luxus. De ezeket a pillanatokat nem megragadni pont olyan nagy bűn, mint nem látogatni meg a kórházi beteget vagy nem megtartani azt a keresztelőt, amelyre bejelentkeztek, netán nem írni meg határidőre a cikket. Talán csak kevésbé vesznek miatta a szájukra az emberek, nincs szerződéses következménye, jobban benne rejlik a túlteljesítő társadalmi normában, és később látom a kárát.

Pedig most kell megszámolni az ászkarák lábait. Most kell csíkhalat fogni. Most kell megbeszélni azt, mi baja lehet annak az ovistársnak, aki mindig bántja. Most kell megfogni egymás kezét, és nem nézni az órára. Meglátogatni a rokont, akit máskor nincs mód.

Nem kivenni a szabadságot, nem élni a lehetőséggel, kihagyni a talán soha vissza nem köszönő alkalmakat épp olyan, mintha Mózes és a nép a megnyílt lehetőség ellenére tovább görnyed az egyiptomi építkezéseken, és úgy tesz, mintha az Úr sosem készítette volna el a szabadságot: szükségtelen áldozat lelket terhelő súlya.