Ezsdrás és Nehémiás korában az újrakezdés, az új jövő megteremtése a kérdés és a cél. Közös alapra kell helyezni az újjáépülő ország jelenét és jövőjét, nehéz évszázadok után és előtt egyfajta „társadalmi szerződést” kötnek. Isten törvényének és Igéjének nyilvános felolvasása, önvizsgálat és közös bűnvallás után (Neh 8–9) „írásbeli megállapodást készítettünk, amelyet pecséttel láttak el vezetőink, lévitáink és papjaink” (Neh 10,1). Isten egykor, az egyiptomi szolgaság évszázadai után a Sínai-hegynél adta a törvényt és a parancsolatokat, amelyek Isten és népe közös, egymás iránt elkötelezett jövőjének útmutatása és szabályrendszere, Isten népe identitásának és életformájának formálói és kifejeződése. A kettészakadt királyság és a pusztulás évszázadai után „átok terhe alatt megesküdtünk arra, hogy Isten törvénye szerint élünk, amelyet Isten az ő szolgája, Mózes által adott, és hogy megtartjuk és teljesítjük Urunknak, az Úrnak minden parancsolatát, előírását és rendelkezését” (Neh 10,30).

Isten törvénye és az Úr minden parancsolata Izráel népe számára belülre, valamint a más népekkel való együttélés forgatagában kívülre határozza meg, fejezi ki, hogy ki a zsidó nép Ura, ez az Isten mit tett a történelem folyamán, és ez mire kötelezi szeretett népét. Kitüntetett figyelem jut a szombatnak, a hetente visszatérő nyugalom napjának: szombaton és más ünnepnapon nem adnak, nem vesznek, hanem a Teremtőre és a teremtésre emlékeznek. Megtartják a szombatéveket is, különös gondot fordítanak az Úr szolgálatára, a templomra, az áldozatokra, valamint idegen népekkel nem keverednek. Istenre mutató és emlékeztető elköteleződés, közös alap mindez. A feltámadott Úr az efezusi gyülekezetnek ezt mondta: „Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg...”