Ilyenkor, nyáron az egyik legjobb esemény, ha felkerekedik a család, és elmentek kirándulni. Persze lehet autóval is menni, de sokkal izgalmasabb, ha bicajra pattantok, vagy felveszitek a hátizsákot, és gyalog vágtok neki az erdőknek-mezőknek. Persze a gyaloglás fáradságos, és sokáig is tart. De megéri! Mert séta vagy gyaloglás közben sokkal több mindent meg lehet látni, észre lehet venni, mint ha csak az autóban zötykölődik az ember. Ha egy-egy hegyi ösvényen vagy földúton lépésről lépésre győzöd le a távolságot, közben jól megfigyelheted a tájat, a felhők mozgását, a virágokat, a növényeket, de még a pillangókat és az apró rovarokat is. Egy ilyen túrán valahogy lecsendesedik az ember lelke, jobban tud figyelni Istenre is. Esetleg sok olyan kérdés is felmerülhet benne, amely a hétköznapok forgatagában eszébe sem jut. És ilyenkor van idő arra, hogy feltedd ezeket a kérdéseket a szüleidnek, hogy hosszan beszélgessetek.

Jézus is gyakran tett nagy „kirándulásokat” a barátaival. Persze akkor még nem volt autó vagy vonat, de még bicikli sem. Leginkább gyalog jártak, és ha tehették, a legrövidebb utat választották az emberek. Ám volt egy kivétel: amikor Galileából, Jézus szülőföldjéről Jeruzsálembe tartottak a zsidók, bizony nem a legrövidebb úton mentek. Mert az az út Samárián keresztül vezetett. Ha emlékszel még az irgalmas samaritánus történetére, akkor talán azt is tudod, miért tettek így. A zsidók haragudtak a samáriaiakra, mert másként imádták Istent, mint ők. Ezért ha tehették, elkerülték Samáriát, nehogy szóba kelljen állniuk ott valakivel.

Jézus persze nem foglalkozott ezzel, és amikor Jeruzsálembe ment a tanítványaival, Samárián vágott keresztül. Az út így is hosszú volt és fáradságos. A nap is erősen süthetett, hiszen lassan már dél felé járt az idő. És mi történik, ha az ember sokat gyalogol, és a fejére süt a nap?

Hát megszomjazik!

Így történt ez Jézussal és a tanítványaival is. Hamarosan egy Sikár nevű samáriai város közelébe értek, és a tanítványok elmentek valami élelmet keríteni. Jézus leült a városszéli kútnál.

Nagyon szomjas volt, és hamarosan jött is egy samáriai asszony, hogy vizet vigyen haza a korsójában.

– Adj innom! – szólította meg Jézus.

Az asszony megütődött:

– Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok, ráadásul nő?

Jézus valami egészen furcsát válaszolt:

– Ha tudnád, ki vagyok, akkor te kérnél tőlem élő vizet.

Az asszony értetlenül nézett rá:

– Uram, merítőedényed sincs, a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet?

Jézus csendesen elmosolyodott, majd a kútra mutatott:

– Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.

Az asszony szeme felragyogott. De jó is lenne egy ilyen örökké folyó forrás! Akkor nem kéne neki mindennap a kútra járnia!

Ám Jézus nem arra a vízre gondolt, amelyet megihatunk, amely a testi szomjunkat oltja. Hanem az örök élet vizére, amelyet egyedül ő adhat az Isten Lelkére vágyóknak, igazságára szomjazóknak.

Amikor az asszony ezt megértette, örömében a korsót is otthagyta a kútnál, úgy rohant be a hírrel a városba. És bizony, sokan hittek akkor Jézus szavának a samáriai Sikár városában (Jn 4,42).