A noyoni ház

(Református Figyelő, 1930. július 12.)

A világháború észak-franciaországi hadszínterén sok ezer más épülettel együtt a lövedékek áldozatául esett egy igénytelen kis ház is. Ma újra áll, legalább az eredetinek hű mása. Az egész világ református egyházai adták össze az újra felépítés költségeit, és amikor elkészült, messze földrészekből és országokból elküldötték a képviselőiket, hogy jelen legyenek a felavatásánál. Noyon városkában áll a ház. Az eredetijében lakott több mint négyszáz évvel ezelőtt az a hivatalnokcsalád, amelynek gyermekeként 1509. júl. 10-én napvilágot látott Kálvin János. A francia protestantizmus már jóval a háború előtt birtokába vette, és nagy kegyeletben tartotta. Egyháztörténeti múzeumot rendezett be szobáiban. […]

Ezzel most már kétszeres értelemben mindnyájunké lett a noyoni Kálvin-ház. Egyházunk kiküldöttei, kik felavatásán részt vettek, a magyar reformátusok soha el nem múló kegyeletét képviselhették ezen az emlékezetes helyen. És gondolataink a jövőben is sokszor fogják még körüllengeni az újraépített falakat.

A kálvinizmusnak nincsenek „szent helyei”. Különösképpen idegenkedik attól, hogy vallási élményeit emberek földi nyomaihoz kösse. Maga Kálvin János is jeltelen sírban akart nyugodni. A „soli Deo gloria” elvének az értelmében mindent, ami emberi, csak értelmetlen eszköznek tartunk, amit Istennek az ő kegyelme jó tetszéséből méltóztatott felhasználni a maga céljaira. Figyelmünket az egészen egyedül szent és dicsőséges, a helyeken és időkön felül álló, örökkévalóságban élő Úr dolgaira akarjuk irányítani.

De nekünk is jólesik megemlékeznünk arról, […] akiből évszázadokon át élő milliók tanítómestere lett az Isten ismeretében és szolgálatában.

Valahányszor a történelem folyamán elhomályosul az Isten dicsősége, mindig volt és mindig lesz valahol egy szerény hajlék, amelyben senkitől nem is sejtve még útnak indul egy ismeretlen bajnok, aki által az Isten megint megbizonyítja, hogy ő él és hatalmas…