Nagymamámnál szól a rádió. Mindig. Persze nem vagyok folyton nála, ezért nem biztos, hogy állításom igaz, de a tapasztalataim erős alapot adnak ennek kijelentésére. Azt mondja, ha rádiózik, nem érzi annyira magányosnak magát. Úgy érzi, mintha hozzá beszélne valaki. Nincs a szavaiban panasz, se neheztelés, még csak arra sem következtethetünk belőle, hogy tényleg magányos. Csak szeret rádiózni, és kész. Közben a keze meg nem áll, főz (nekünk), a varrógépével javítgat valamit (ami a miénk), ha pedig végképp nincs mit tennie, köt egy ruhadarabot (a legritkább esetben a maga számára). Nagymamám bő ötven évvel idősebb nálam. Az ő életében sokkal több volt a munka, mint az enyémben valaha is lehet. Nemcsak azért, mert őt tizenéves kora elején bevonták a családi vállalkozásba, és mert hatnapos munkahéten szocializálódott, vagy mert tíz évvel fiatalabb volt, amikor megházasodott és gyereket vállalt, mint ami ma átlagosnak számít. Leginkább azért telt és telik munkával az élete, mert neki ez a természetes: mindig tevékenykedni kell – és emellett jut idő még valamire.

Nálunk is gyakran szól egy-egy műsor, leginkább telefonról, már csak azért is, mert két generációval fiatalabbak vagyunk, és nincs rádiónk. Többnyire videók futnak. Ezeket rendszerint nem is nézzük, csupán háttérzajként vannak jelen, mégis sokkalta zavaróbbak, feszültségkeltőbbek, mint bármilyen rádióműsor. Ezek a tartalmak harsányabbak, erőszakosabban követelik a figyelmünket, sőt függőséget okoznak, ezért többet tudnak elvenni tőlünk, mint elődeik. (Egyébként olykor talán többet tudnak adni is, ha jóra használjuk őket. Aki nem hiszi, próbáljon meg egy rádióadás alapján megtanulni horgolni.)