Az irgalom olyan, mint a finoman hullámzó tó: ha megmártózunk benne, magához ölel, megérinti a lelkünket, megszelídít minket. A szelídek pedig boldogok, mert ők öröklik a földet. Azok, akik a békesség megszállottjaként küzdenek a békétlenség minden megnyilvánulása ellen. A háború és a béke egyszerre van jelen az életünkben, ezért kimondhatatlanul nagy szükség van a békesség napszámosaira, akik ezért imádkoznak és dolgoznak naponként.

A békesség olyan, mint a tóba dobott kavics hullámai, melyek egyre nagyobb köröket írnak le; először a lelkünkben születik meg, aztán a családunkban, a környezetünkben, innen pedig kiárad a világba. De hogyan születik a lelkükben a béke? Az igazit az imádság mellett a csend és a közelség szüli. Isten közelében egyszerre megvilágosodnak a dolgok, értelmet nyer még az is, ami rossz volt, fájdalmat vagy szenvedést okozott. Ehhez azonban be kell menni a „belső szobába”, a lélek otthonába, ahol megcsendülhet a csend. „Számomra a magány üdvösség forrása, amely az élet igazi értékét adja. A beszéd gyakran kínoz, ezért aztán szükségem van intenzív hallgatásra, hogy a semmitmondó szavakat feledni tudjam. Elvonulok, és ha tehetem, visszatekintek, emlékezem. Ez az utazás már önmagában is nagy kaland, de nem szeretnék róla beszélni” (Jung: Briefe 95).

A magány és a csend, amelynek része a hallgatás is, termékeny, boldog időszaka lehet az életünknek. XIII. János, a mindig derűs, karizmatikus pápa egyszer eltűnt a szobájából. A titkára kétségbeesve kereste, végül a kis házi kápolnában talált rá. Megkérdezte, mit csinált ilyen sokáig egymagában. A pápa mosolyogva válaszolt: – Leültem ide, és ezt mondtam: „Te is itt vagy, én is itt vagyok.” – Erre a titkár: – És nem mondott más semmit? – Nem, nem mondtam más semmit – válaszolt az idős pápa. Bölcs volt, tudta, hogy a hallgatás elmélyíti a csendet, megerősíti a jelenlétet és egybeforrasztja az embert Istenével. Ilyenkor a lélek megnyugszik, mert hazatalált, otthonra lelt, ha csak kis időre is.

„Nincs alku, én hadd legyek boldog” – írta József Attila, ahogyan ezt is a Freudról írt versében: „Úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér.” Mégis gyakran éhen maradunk. Talán azért, mert megfeledkezünk a jézusi igazságról, amelyet Pál apostol idéz Jézustól az efezusiaknak: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” Ezt vallják az önkéntesek is, a magyar orvosmisszió tagjai, akik az elszakított magyar régiókat meg Afrikát járják, és gyógyítják a betegeket. Fáradságos munkájuk fizetsége az a boldogság, amelyet gyógyító munkájuk végeztével éreznek.

A boldogság olyan, mint a tűz, amely olykor lánggal ég, olykor csak parázslik, de mindig képes megmelengetni fázós szívünket. Nincs közel és nincs távol, a szívünkben fészkel, a történetünkben, a szavainkban, a simogatásunkban és az ölelésünkben, a sírásunkban és a nevetésünkben, az egész életünkben.