Aki csak egyszer átfutja Eszter könyvének szövegét, elámul a szeme előtt feltáruló történet mélységén. Királyi udvar, szervezkedő ellenség, a zsidók kiirtásának terve… Aztán varázsütésre, helyesebben a királyné közbenjárására egy csapásra elhárul a veszedelem. Öröm, elégedettség, hálaadás következik ezután, gondolnánk, csakhogy nem ilyen egyszerű a helyzet. Felemelő lenne, ha a könyv véget érne a hetedik fejezettel, Hámán, a zsidók lemészárlását tervező perzsa főtisztviselő pusztulásakor. De itt a hősök nem álltak meg. Az elbeszélés brutális leszámolásba torkollik, és ez zavarba ejtő etikai dilemmával szembesíti az olvasót. Ez a könyv nyilvánvalóan nem úgy kezeli az ellenségeskedés kérdését, mint a felsóhajtó zsoltáros: „Szálljon a baj támadóimra, semmisítsd meg őket igazságoddal!” (Zsolt 54,7). Aki így szól, lemond a bosszúról, helyesebben Istennek engedi azt át; nem veszi kezébe az igazságtétel ügyét. Eszter könyvének meghatározó alakjai azonban szabad folyást engednek az indulataiknak.

Ez a könyv emberi érzelmeket és isteni megoldásokat tár fel. Nyugodtan megállapíthatjuk: lerohanni valakit, bárki életére törni ellenkezik a teremtő, életadó Isten szándékával. A bosszúállás is ebbe a kategóriába tartozik, Eszter könyve ellenére is. Ebben a történetben – amely műfajilag inkább dráma – a sok, végig azonos módon viselkedő karakter között meghúzódik Eszter, a komoly jellemfejlődésen áteső királyné. Elsősorban róla szól, aki Mózeshez hasonlóan alámerült az udvari életben, amíg rá nem döbbent: visszavonhatatlanul Isten népéhez tartozik. Morálisan megkérdőjelezhető, szexuálisan fűtött játékokat űző hősnő Eszter, a hely szelleméhez történő passzív alkalmazkodás tökéletes mintája. Aztán cselekedni kezdett, és élete kockáztatásával (4,13–16) megmentette népét. Közben pedig megtalálta önmagát.