Jellemzően kik lépik át a repülőtéri kápolna, az imahelyiség küszöbét?

A kápolna vendégkönyvének egyik bejegyzése ez: „Uram, bocsáss meg nekem. Egy légionárius.” Ebből is látszik, hogy a lelki kikötőbe sokfajta ember betér. Utazók, várakozók, kísérők, repülőtéri alkalmazottak. Zarándokcsoportokat részesítek úti áldásban, gyermekközösségeket, delegációkat fogadok, esketek, keresztelek, egyházzenei koncerteket szervezek. Azokat a légi úton közlekedőket, akik spontán állítanak be, rendszerint a félelem hozza be a kápolnába, az ég és föld közöttiségtől való szorongás, hogy a tízezer méter magasban ki kell engedniük életünk kormánykerekét a kezükből, és másokra kell hagyatkozniuk. Félelmet ébreszthet az ismeretlen is, az, hogy mi vár rájuk messze idegenben, különösen ha magány is nehezedik rájuk.

Gyakran az Isten iránti szomjúság, az istenkeresés miatt nyitnak be az emberek, vagy csak kapaszkodót, biztos pontot keresnek. De van, akiben egyszerűen kíváncsiság ébred, amikor az indulási szintről felfelé, a galériaszintre tekintenek, és olvassák a feliratot: „Kápolna, Imaszoba, Chapel, Prayer Room.” Minden ide betérővel igyekszem beszélgetést kezdeményezni.

Milyennek látja korunk emberét, és miről beszélget a kápolnát felkeresőkkel?

Az egzisztenciális magány mellett az útonlét, a nyughatatlanság, az állandósuló útkereszteződésben lét életérzése a poszt-posztmodern ember sajátos vonása. Sokan élnek az önmaguk által teremtett összkomfortos pokolban; bár mindenük megvan, békességük és nyugalmuk még sincs. És nincs, aki meghallgatná, önzetlenül segítené és szeretné őket. Rendszerint már az is számít, ha valakinek elmondhatják, mi nyomasztja őket. Közben – ahogy mondani szoktam – lelkileg megszagolgatom az ide betérőt, ki milyen lelki illatot áraszt. Gondolom, nem mindig jó az a lelki illat… Valóban nem mindig. De ez a tizennyolc éves fiatalember (rámutat egy mellettünk ülő fiúra), aki itt van még a kápolnában, és hallgatja az interjúfelvételt – hiszen emiatt időlegesen felfüggesztettük vele a megkezdett lelki beszélgetést –, a gondjai ellenére is jó illatot áraszt, szenvedélyesen keresi az Urat… Visszatérve a beszélgetésekre: a kápolnát felkeresőknél rákérdezek az utazásuk desztinációjára, majd arra, mi a lelki cél. Létezik-e egyáltalán? Kutatom, életének melyik lelki mérföldkövénél tarthat. Fontos kitapogatni, hogy egy-egy emberhez miként tudok lelki értelemben kapcsolódni, mivel tudom segíteni, gazdagítani.

Hamvas Béla állítja egy esszéjében: „Otthon a világot ismered meg, utazva önmagadat.” A kápolnában igazolódik, hogy egy-egy utazás alkalmával nem a külvilágra, hanem magunkra eszmélünk?

Az utazás előtti különös lelkiállapotban az emberre nehezedhet önmaga torzóban maradt élete, valamint személyiségének fogyatékosságai, amelyekkel szembesülve megfogalmazza például ezt vagy valami ehhez hasonlót: – Ó, bárcsak megfogadtam volna a nagyszüleim tanácsát, bárcsak bibliás életet éltem volna! Nem volnék túl negyvenévesen két váláson, nem siklottam volna félre, másképp alakult volna a sorsom, más lenne a jövőm.