Milyen élmények érték gyermekkorában, amelyek az egész életét meghatározták?

Négyen vagyunk édes testvérek, én másodikként születtem. A legkisebb húgom három hónapos volt, amikor az édesapám elvált édesanyámtól. Később édesanyám élettársa és az ő négy gyermeke hozzánk költözött. Így nőttünk fel együtt kilencen, egy közös gyermekük is született. A nevelőapám alkoholista volt, sokszor eljátszotta a pénzt. Nemegyszer csak vajas kenyér volt otthon, de gyerekként mindennek tudtunk örülni.

Anyu megtanított arra, hogy ebből kell a legjobbat kihozni. Mindig optimista volt, mi is megtanultunk nevetni a bajokon. Emlékszem, nagyon nehéz időszakokra, mélypontokra, fájdalmas dolgokra, mégis a jókedv, a vidámság jut eszembe a gyerekkoromra gondolva. Engem ez tanított meg az életre.

Hogyan lépett be az életébe Isten?

Egyszer egy színes keresztyén kiadvány került a kezünkbe az unokatestvéreimmel. Így indult: azt játszottuk, hogy hívők vagyunk. Én ebben később is kitartottam: kezdtem úgy gondolni Istenre, mint egy végtelen hatalmú szuperhősre, aki mindig velem van. Az egyik nyáron anyukám hittantáborba küldött Tiszakeszire, ahol megtapasztaltam az Úristen szeretetét. A családban mi nem mutattuk ki a vonzalmunkat sem öleléssel, sem szóban, bár tudom édesanyámról, hogy a mai napig végtelenül szeret minket. Tiszakeszin, számomra hihetetlen módon, vadidegen emberek mutatták ki a szeretetüket. Ezután minden évben részt vettem a táborban, folyamatosan fejlődtem az Úristennel való járásban. Elkezdtem otthon templomba járni. Mindent tudni akartam Istenről.

Miként éli meg hitét a hivatásában?

A főiskola után az alkoholbetegeket szolgáló máriagyűdi Bethánia Rehabilitációs Otthonban helyezkedtem el. Nagyon jó volt látni az isteni csodát: olyan emberek gyógyultak meg, olyan életek jöttek helyre, amelyekről már saját maguk is lemondtak. Ezután tizenkét évig a gyermekvédelemben dolgoztam. Hasonló környezetben nőttem fel én is, mint azok a családok, akikhez a munkám során jártam. Tudom, milyen, ha nem tudnak egy számlát befizetni, ha alkoholista van a családban, ha nem tudják etetni a gyereket, nincs ruha, cipő. Úgy mentem mindenhova, mintha rokont látogatnék. Gyerekkoromban sokszor láttam édesanyámtól, hogyan lehet megélni a semmiből, ezeket a praktikákat igyekeztem átadni. A legnehezebb mindig az volt, ha gyermeket kellett kiemelni a családból, mert ők a legszörnyűbb körülmények között is ragaszkodnak a szüleikhez. Szerettem gyámként dolgozni, de kemény az a munka. Belém ivódtak események, arcok, történetek, nem tudtam elengedni őket, sokszor panaszkodtam az Úrnak imáimban. A Pécsi Református Kollégiumba kerülésem viszont csoda. Most először vállalhatom a hitemet nyíltan úgy, hogy nem kapok rá negatív reakciókat.

A gyermekkori sérült apa- és férfikép után hogyan építette fel ezeket a saját életében?

Már gyermekként is sokat gondolkoztam azon, miért váltak el a szüleim, mit lehetett volna másképp tenni. Nehéz volt azt feldolgozni, hogyan tudott elhagyni minket az édesapám. Már fiatalként olyan párt kerestem, akivel egy életen át tartó házasságban élhetünk. Rengeteget imádkoztam azért, hogy megtaláljam az igazit, aki szintén az Úristen követője. A lelkészem, Szilágyi Zoli bácsi és felesége házassága volt előttem a követendő példa. Az apaságra készülve ez az Ige élt bennem: „Ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” A feleségemet is úgy kell szeretnem, ahogy Krisztus az egyházat: feláldozta érte az életét. A házasságban nem alá-fölérendeltségi viszony van, egymás segítőtársaivá kell válnunk. Az igazi férfi az Urat követi. Nem a hatalomfitogtatástól és a szigortól lesz valaki férfias, hanem attól, hogy uralkodni tud magán, és példaként él. A legfontosabb, hogy jó mintaként éljek a családom előtt.