Boldogságkényszeres világban élünk, és sokféle receptet kínálnak az önmegvalósítás piacán. Aztán ha ezek nem válnak be, szokás szerint, a felhasználót okolják, s máris még boldogtalanabbak vagyunk. Az első zsoltár, amely az egész zsoltároskönyv tartalomjegyzékének is tekinthető, minden boldogság forrásához irányít, és megtanít arra, hogy azt egyedül Isten hűségéből nyerhetjük, vagyis nem szerzői és beszerzői vagyunk a boldogságnak, hanem megajándékozottjai. Isten törvénye „szent, és a parancsolat szent és igaz és jó”, mondja az apostol (Róm 7,12), és abban van elrejtve az eljövendő jó (üdvösség) árnyéka is (Zsid 10,1). Aki tehát Isten jó életrendjében gyönyörködik, az egész életét Istenre irányítja. Isten pedig ismeri az övéit (2Tim 2,19), megőrzi és megtartja őket. Ez az ismeret, ahogyan Isten ismer és szeret minket, megelőz és magában foglal mindent. S ebből egyszerre árad felénk a kegyelem ereje és az Isten teljes megismerésének reménye is: mi is úgy ismerünk majd, ahogy most Isten ismer bennünket (1Kor 13,12). A törvény ismerete szükségszerűen vezet el a törvény végcéljához, Krisztushoz (Róm 10,4), a „boldog Isten evangéliumához” (1Tim 1,11).

Mt 8,14–17

1. zsoltár

Isten a történelem ura. Sokszor fanyalgunk ezen a kifejezésen, máskor bátran és reménységgel mondjuk. Minősített pillanat az, amikor az Isten felkentje elleni támadás nem egyéb, mint Isten elleni lázadás. Aggódunk tehát, nehogy üres politizálás felé nyissunk utat, mert lám, itt hatalmasok állnak előttünk. Vajon a zsoltár erődemonstráció Isten felhatalmazott szolgái mellett? Helyesebb, ha az első keresztyénekkel egyetértésben előképnek tekintjük a zsoltár szavait, és úgy olvassuk mint szabadságlevelet, sőt felhatalmazást Krisztus evangéliumának hirdetésére és az ő magasztalására (ApCsel 4,24–30; 13,33; Zsid 1,5). Ha emlékeztetjük a hatalmasokat a Mindenható igazságára és szuverenitására, továbbá arra, hogy „nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett” (Róm 13,1), éppenséggel nem lázadunk, hanem a gondviselés maradandó rendjére emlékeztetünk. S ha e józanságunk másokat is kijózanít, és bölcs megfontolássá válik a mulandó és változó történelmi adottságaink között, intelmünkkel a közbékességet szolgáljuk (vö. 1Tim 2,1–4). Hordozzuk hát imádságban az üldözött keresztyéneket, akik velünk együtt részesei Krisztus felkenetésének, hogy szabad és jó lelkiismerettel harcoljanak bűn és ördög ellen (Heidelbergi Káté 32). Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön (Mt 28,18).

Mt 8,18–22

452. dicséret

Mintha az előző zsoltár lényegének, az Isten felkentje elleni lázadásnak a belső átélése volna az a könyörgés. Nemcsak Absolon trónkövetelő puccsának és bukásának, a fiú édesapja elleni lázadásának tragikus történetét állítja elénk (2Sám 15–19), hanem az Istentől való elhagyatottság mély és rettentő érzetét is. „Sokan mondják rólam: Nem segít rajta Isten!” (3) Érdemes e ténymegállapításnak beállított gúnyolódást (2Sám 16,5) egy másik fordításban is idézni: sokan mondják lelkemnek... Amit a menekülő Dávidról neki mondanak, a szíve mélyéig hatol: lám, Isten nem segít rajta (nem szabadítja meg), menthetetlen. Ha így ítélünk, látszat szerint, az már-már uralmat is vesz felettünk. Ám a panasz hitvallássá változik: Isten karja megsegítette eddig is, nincs oka kétségbeesésre. Majd sürgető kéréssé fokozódik a vallomás: állj mellém, Uram, szabadíts meg! (8) Ez a jó sorrend számunkra is, ha szabadulásért könyörgünk. Mindig az Istenről való helyes beszédünk alapozza meg a kérést. Istentől jön a szabadítás bűnből, veszedelemből, szégyenből, halálból (Róm 7,24), és Jézus neve hordozza az örök szabadítást. Ha ezt tudjuk, akkor kérünk helyesen: Isten karja segítsen meg, és igazsága gyámolítson (Ézs 59,16).

Mt 8,23–27

727. dicséret

A Károli-fordítás használóit talán meglepi, hogy a negyedik vers („kedveltjévé választott az Úr”) az új fordításban egészen másként szól: az Úr csodákat tesz hívével. A bonyolult magyarázat helyett olvassuk el a Zsolt 17,7-et, ahol Dávid Isten megkülönböztetett kedvezéséért, csodálatos kegyelméért könyörög. Csodálatos kegyelem, hogy Isten őt választotta ki és különítette el királyi dicsőségre (1Sám 16), hogy gazdagsággal és jóléttel áldotta meg! De mindezeket felülmúló öröme (8), hogy imádságát meghallgatja, kiutat ad neki szorult helyzetéből, sőt, tágas teret nyit számára (vö. Zsolt 118,5), és éjszakáit nem életerőit felemésztő szorongásban kell töltenie (vö. Zsolt 32,4), hanem elrejtőzhet Isten oltalmában. A szövetségi hűség áldását idézi: „az örök Isten a te menedéked”, és „biztonságban lakhat Izráel” (5Móz 33,27.28). Vagyis nem sztoikus nyugalomra hív, hogy közönyösen zárjuk ki életünkből a nehézségeket és a félelmeket, ezzel ugyan hiába áltatnánk (és altatnánk) magunkat. Istenbe vetett hitre és bűnbánatra szólít: „beszéljetek szívetekkel” (5, Károli-ford.). Mert az Úr álmukban is eleget ad azoknak, akiket szeret (Zsolt 127), s ha ő velünk, ki ellenünk (Róm 8,31). Titkos csoda: ha Istennel megbékülünk, megszűnünk önmagunk ellensége lenni. Ez a sorrend.

Mt 8,28–34

721. dicséret

Ébredni sem mindig könnyű, de a zsoltáros már várja a reggelt, és szent tisztelettel igyekszik Istenhez, tőle oltalmat, vezetést, áldást és védelmet kér (9–13). Hosszasan kell sorolnia azokat, akik az életét fenyegetik. De ő már eltökélte, hogy Istenhez menekül, és őbenne keres diadalmas örömet (12). Az új fordítás szokatlan fordulattal adja ezt vissza: örvendeznek általad. Érdemes gondolkodni rajta. A hagyományos fordításokban szó szerint áll: örvendeznek benned. Ez viszont nagy mélységeket tár fel, egészen Mária énekéig vezet: „ujjong az én lelkem megtartó Istenemben [...], mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas...” (Lk 1,47.49) A zsoltárban is Isten hatalmas tetteiről van szó, s valóban, mi ezek által ismerjük meg őt, ezek bátorítanak arra, hogy boldog bizalommal igyekezzünk hozzá. Isten igazságban vezet, és egyengeti utunkat (9). S ekkor Isten szent neve a szeretet neve lesz számunkra. A zsoltár vallomása Krisztusban bepecsételt ígéretet rejt. Ezt így adja át a bizonyság: „Nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkeznék cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amelyet az ő nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok, és most is szolgáltok.” (Zsid 6,10)

Mt 9,1–8

712. dicséret

Az egyházi hagyományban ez az első a hét egyéni bűnbánati zsoltár közül (6, 32, 38, 51, 102, 130, 143). Bár Dávid itt nem nevezi meg vétkét, mint például a 32. vagy 51. zsoltárban, de kimondja, hogy Isten feddő ítélete és fenyítéke gyötri, ezért testében-lelkében reszket Isten haragja miatt. Könyörgését (3), töredelmét (6–7), alázatát (4), a bűn megvetését (8) mélyen áthatja és egybefogja e kétségbeesett halálérzet (4–5). Csak a bűnbocsánat kegyelme mentheti meg életét, szabadíthatja meg ellenségeitől is, akik, látva az összetört életű hívőt, rárontanak, hogy megsemmisítsék. „Kívül harc, bennem félelem...” (713. dicséret). Szenvedések idején óhatatlanul szakad ki belőlünk a kérdés: miért? Azonban a bűnbánó Dávid most másféle kérdésre tanít: meddig? Azt ugyanis tudja, honnan tört be életébe a rossz, és mi az oka elesett állapotának. Nem a baj okát keresi tehát, hanem a végét. Ezért szinte sürgeti Istent, ahogyan azt egy másik, közösségi bűnbánati zsoltárában is halljuk: „...siess felénk irgalmasan, mert igen elesettek vagyunk!” (Zsolt 79,8). Isten megengedi, hogy sürgessük őt, hiszen nem tartja meg haragját örökké (Mik 7,18), hanem meghallja sírásunkat, és meghallgatja könyörgésünket. Úgy sürgessük őt, hogy hozzá sietünk.

Mt 9,9–13

363. dicséret

Tapasztalatai alapján Dávid sokféle módon fejezi ki Istenbe vetett bizalmát (pl. Zsolt 4,5: teljes ráhagyatkozás; Zsolt 57,1: menekülés). Itt – és még számos zsoltárában – a szó azt fejezi ki: biztos helyre vonul, s ott oltalmat talál. A vádak közepette is Istenhez, az igaz bíróhoz fordulhatunk (12), aki a szívek és vesék vizsgálója és igazságos (11). Csak ő vethet véget a megsemmisítő üldözésnek. Dávid szinte ártatlannak tudja magát, így folyamodik Istenhez, hogy világítsa át, és juttassa érvényre tisztázó ítéletét. Felmentése azonban Isten kegyelmes döntésén alapul, hiszen igazsága Isten kegyelmében van elrejtve. Amikor hitvallásunkkal azt mondjuk, , minden háborúságom és üldöztetésem közepette fölemelt fővel várom a mennyből a bírót" (Krisztust), azért tehetjük, mert ő , azelőtt értem Isten ítélőszéke előtt állt, és rólam minden kárhoztatást elvett" (Heidelbergi Káté 52). E végső felmentés töredékes előképét látjuk itt, Dávid könyörgésében, és tapasztaljuk mi is, amikor Krisztus „szent derűje” derít fel minket (721. dicséret). Vegyük hát fel a hit (bizalom) pajzsát, amellyel a gonosz minden tüzes nyilát megolthatjuk (Ef 6,16), és megadja az igaz bírő a nekünk eltett jutalmat (2Tim 4.8).

Mt 9 14–17

725. dicséret