A hegyi beszéd után Jézus csodáiról olvasunk, betegeket gyógyított. Amikor hajóra szállt a tanítványaival, nagy vihar támadt a Galileai-tengernek is nevezett Genezáreti-tavon. A hullámok már belecsaptak a hajójukba, amikor Jézus ráparancsolt a viharra, és rögtön elcsendesedett a tenger. Máté leírása szerint „az emberek” ezt látva ezt mondták: „Ki ez, hogy a szelek és a tenger is engedelmeskednek neki?” Az „emberek” szó itt főleg a tanítványokat jelenti, hisz ők voltak ott a hajóban, átérezve a nagy veszélyt. Benne van ebben az őszinte rácsodálkozás és kíváncsiság is. Sokat kell még tanulniuk, mire eljutnak oda, hogy Simon Péter kimondja: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16). De igazán majd csak húsvét után értenek meg sok mindent.

Jézus halála és feltámadása új értelmet ad mindennek. Megértik, hogy amikor Jézus a jó pásztorról beszélt, aki az életét adja a juhokért, önmagáról beszélt. Ugyanígy, amikor azt mondta, hogy „én vagyok a feltámadás és az élet”, nem jelképesen értette. Szükség is volt erre az újraértelmezésre, mert korábban nem tudták elfogadni, hogy Jézusnak szenvednie kell, sem azt, hogy ő nemcsak a viharon, de a halálon is úr!

„Ettől fogva kezdett Jézus nyíltan beszélni a tanítványainak arról, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Péter ekkor félrevonta őt, és feddeni kezdte: Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” (Mt 16,21–22).

Jézus a szenvedésével, halálával és feltámadásával pecsételte meg mindazt, amiről beszélt. Így lett több egy nagy tanítónál. Ő az egyedüli megváltó, szabadító, aki minden emberi bűnért eleget tett, amikor igazként szenvedett a nem igazakért.