Korábban Győrben főleg egyetemi lelkész volt. Tatára kerülve mi lett a fő feladata?

Kicsit fiatalabb a célkorosztály: beosztott lelkészként az itteni gyerekszolgálatokat irányítom, táborokat szervezek, illetve besegítek az ifjúsági munkába, közben hittant oktatok a többi között a Tatai Református Gimnáziumban. Csaknem húszfős ifjúsági dicsőítőzenekart vezethetek; nemrég a Dunántúli Református Egyházkerület fesztiválján, a tatai színhelyű REND-en szolgálhattunk.

Sok gyermeket és fiatalt érnek el?

Igen, hiszen elég nagy gyülekezet a miénk, két prédikálóállomással és öt intézménnyel, van bölcsőde, óvoda, gimnázium, szakközépiskola, művészeti iskola. Ezen a héten, amikor mi beszélgetünk, az alsós napközis táborunk zajlik félszáz gyermek számára, amelyben közel húsz felső tagozatos is lelkesen szolgál a kisebbek között. A felsősök tábora elutazós jellegű, ahogy az ifjúsági csoporté is.

Hogyan került az élő Ige éve négytagú projektkoordinátori csapatába?

Hajdú Zoltán Levente, a Magyarországi Református Egyház missziói szolgálatának vezetője hívott meg oda. Kevéssel előtte fogalmazódott meg bennem, hogy úgy tennék valamit Isten országáért közegyházi szinten is. Isten, úgy látszik, figyelt erre a lelki rezdülésemre. Projektkoordinátorként főleg a meghirdetett évhez kapcsolódó pályázati támogatások adminisztrációjában segítek, illetve az érintett egyházmegyei elöljárókkal tartom a kapcsolatot. Dolgozom olyan őszi projekten is, amellyel az egyházi iskolákat szeretnénk megszólítani az élő Ige éve kapcsán.

Sikerül ennyi gyülekezeti és közegyházi feladatot összeegyeztetnie úgy, hogy közben feleség is?

Nem könnyű ez, sok gyakorlást, újratervezést igényel. De van egy támogató férjem – testvérem a hitben –, aki nemcsak mellettem áll, hanem erősít is. Például segít abban, hogy megfelelően rangsoroljak, milyen kínálkozó szolgálatra mondjak igent, illetve nemet, figyelemmel a határaimra, házastársi kapcsolatunkra, egyáltalán arra, mi lehet az Úr akarata és mi nem. Szóval ez tanulási folyamat.

Mennyire volt fontos szempont, hogy olyan férjet találjon, aki szintén hívő?

Nagyon! 2017-ben ösztöndíjjal egy évig Németországban szolgáltam kinti magyar gyülekezetekben. Ott az a szokás, hogy a hívek az istentisztelet után még beszélgetnek a gyülekezeti házban kávé, sütemény mellett. 2017 szeptemberének végén mi is így ismerkedtünk össze a férjemmel, aki akkor kint dolgozott, és abba a gyülekezetbe járt, ahová kerültem. Elég hamar látszott, hogy jelentőségteljes a találkozásunk, ennek megfelelően tisztáztuk: nem elégszünk meg a kölcsönös rokonszenv élvezetével, azt fogjuk kutatni, mit akar Isten az életünkben ezzel az ismeretséggel. Ahogy a férjem mondta: – Ha zöld lámpát kapunk, akkor ebből házasság lesz. – Már összeismerkedésünk előtt felfigyeltem arra, milyen személyesen fogalmaz istenkapcsolatáról. Erre a társra volt és van szükségem. Tíz hónap elég volt ahhoz, hogy igent mondjunk Isten mindkettőnk által felismert szándékára, illetve egymásnak.

Egy másik interjújából tudom, felnőttkorában jutott hitre. Ám nem mindenki, aki újjászületik, megy azonnal teológiára…

Azt éreztem újjászületésemkor, annyira szeret az Úr Jézus, hogy valamit akarok neki adni. De mit adhatnék én neki? Akkoriban kerültem vissza a falunkba, Magyaralmásra. Az ottani lelkészemmel sokat beszélgethettem, tőle ismertem meg, hogy mit jelent Krisztusnak szolgálni. Mivel hamar bevont igefelolvasásokba, közösségi imádkozásokba, illetve mert hiteles lelkészi mintát láttam, és az otthoni gyülekezetemtől is sokat kaptam, a szolgálat fogalma szókapcsolattá bővült a fejemben: „lelkészi szolgálat”. Elkezdtem imádkozni ezért, e folyamatban elhívó Igét is kaptam a teológiára: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” Így már le tudtam győzni a félelmemet, hogy huszonnégy évesen visszaüljek a padba, hatéves képzésre… Több igei ígéret után megértettem, ez elhívás!