A XXI. századi ember leginkább idegenkedéssel figyeli a rajongást, amellyel a zsoltáros, más bibliai szerzőkhöz hasonlóan, epekedéssel átitatott himnuszt énekel Isten erkölcsi útmutatásáról. Még számos keresztyénnek is különösen hat ez a szenvedélyes vallomás. Máshoz szokott a gondolkozásunk. Ahhoz, amit József Attila olyan frappánsan fogalmazott meg Levegőt! című versének szállóigévé lett sorában: „Az én vezérem bensőmből vezérel!” Hiszen a kívülről készen kapott rendet, ahogy a költő szemléletesen lefesti nekünk, gyakran fenyegetőnek, igazságtalannak és pusztítónak érezzük. De vajon tényleg jobb lenne a belső iránytűt követni?

Egy évvel később József Attila már más szavakkal ír erről. „Magamban bíztam eleitől fogva” – összegzi életét, kifordítva a genfi zsoltárt, hogy aztán megvonhassa mindennek a mérlegét is: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már.” Ez az út ugyanúgy csalódáshoz, fájdalomhoz és romboláshoz visz, mint a külső akaratokhoz igazodás. Isten népe nem belül, de nem is kívül keresi a mércét, amelyhez tetteit, szavait, indulatait, kapcsolatait igazítja. Hiszi és tudja, hogy e kettő közül egyikben sem talál valódi megnyugvást. Az az iránymutatás, amely nem kiábránduláshoz és kétségbeeséshez vezet, felülről érkezik. A gyermekeit szerető mennyei Atya szava nem olyan, mint a belső és a külső világ ámításai; ő a felettünk álló valóság örökké érvényes erkölcsi törvényeiben nyújt békességet és kiteljesedést. A hívő keresztyén ezt a megbízható és meggazdagító rendet fedezi föl örömmel a Bibliában. Ennek komolyan vételére buzdít minket az egyik legkorábbi újszövetségi könyv szerzője, Jakab. Azt tudjuk, hogy Isten mennyei ajándéka, az Ige tökéletes és jó, hiszen általa születtünk újjá, belőle sarjadt új életünk. Ezért a bölcs ember továbbra is figyel erre a felülről kapott szóra, a „szabadság tökéletes törvényére”. Arra törekszik, hogy ne csupán hallja az Úr akaratát, hanem tegye mindazt, amire ő indít (Jak 1,17–22.25).