... szeretetéről szóló mondaton gyakran túllépünk. „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket..." (Mt 5,44). Egyrészt azért siklunk át fölötte, mert úgy véljük, minket nem érint a téma, nincs ellenségünk, vagy nem tudunk arról, hogy lenne. Másrészt költői túlzásnak hat, ezért nem kell, talán nem is lehet szó szerint venni.

Mert az igazságért, a jogainkért, az örökségért harcolni kell, legyen az vér szerinti testvér vagy rokon, barát vagy irigy ellenség, aki el akarja orozni előlünk, így aztán föltámad az ellenségesség közöttünk. De ki az ellenség? Valaki, aki haragszik ránk, keresztezi az utunkat, vagy mi az övét, akarva-akaratlanul. Az, aki folyamatosan áskálódik ellenünk a hátunk mögött. Az, akivel valamikor összeütközésbe kerültünk, érdekellentét feszül közöttünk, és nem találunk vagy nem is keresünk megoldást a konfliktusunkra. Az, akit valami miatt nem vagyunk képesek elviselni? Nekünk kell kikutatnunk, miért. A volt házastárs vagy a saját gyerekünk?

A legtöbbször mi magunk vagyunk önmagunk ellenségei. Ha elmélyedünk a kérdésben, kiderül, hogy van dolgunk ezzel a felszólítással. De nem tudunk parancsra gyöngéd érzelmeket csiholni és táplálni azok iránt, akik gáncsolnak, erőszakosak, netán üldöznek minket. Jézus nem is érzelmeket kér, hanem tetteket és magatartást. Imádkozzatok értük! Imádkozzunk, hogy ne gyűlölködjünk, ne utálkozzunk, ne vessük meg, hanem lássuk meg bennük az embertársat, Isten teremtményét! Lukács evangélista még rátesz: „…tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket…” (Lk 6,27). Régen történt: egy idős asszony gyűlölködő megjegyzéseket tett az ifjú lelkészre. Nem tetszett neki, nem is akarta megismerni. Megszokta a régi, idős papot (talán szerelmes is volt belé), csak őt hallgatta, és nem tudott megbékélni, ha nem ő prédikált. Egyszer-kétszer még ki is vonult látványosan az első sorból, amikor az a másik jött be a templomba istentiszteletre.

Egyszer mégis összeakadt vele máshol, egy vidéki konferencián, s akkor kénytelen volt meghallgatni az előadását. Az ifjú utána kedvesen odament hozzá, örömmel üdvözölte, és felajánlotta, hogy hazaviszi autóval. Alig jutott szóhoz az ellenséges nő. „Engem?” – a kérdésben benne volt minden. A segédlelkész naiv gesztusa, sőt inkább krisztusi magatartása megolvasztotta a szívét. Attól kezdve nem volt ellenséges.

Nem kerül sokba a jótett, csak apró figyelmesség, de csodákat tesz. Ránk is visszahat, amikor tesszük. Ha imádkozunk érte, azzal is jót teszünk. Magunknak is.

(folytatjuk)