Ezt a zsoltárt idézzük leggyakrabban, amikor az Isten képmására teremtett emberről beszélünk, akit az Úr menny és föld közé állított, dicsőséggel és méltósággal koronázott meg. Ez alapján követelünk minden embernek tiszteletet, és innen származtatjuk az ember felelősségét is az uralma alá rendelt világért. A világegyetemet szemlélő Dávid mégsem az embert magasztalja, hanem Isten felségének hódol. Micsoda hát az ember, ha ekkora méltóságra emeli Isten? Még inkább nő az ámulatunk, ha Jób panaszát idézzük: „Micsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, és hogy így törődsz vele? Minden reggel megvizsgálod, minden pillanatban próbára teszed.” (Jób 7,17–18) A mi dicsőségünk kölcsönzött dicsőség és méltóság, és csak addig ragyog rajtunk, amíg Istenre irányul az életünk. A Holdnak nincs saját fénye, a Napét tükrözi vissza. Istent megismerve vesszük észre a magunk méltóságának forrását és feltételét. Ezért kérjük a 90. zsoltárral: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon!” (16) Jézus intése vezessen minket: „Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?” (Jn 5,44)

Mt 9,18–26

8. zsoltár

Ez a zsoltár messzebbre tekint, mint amikor Dávid a maga népe körében átélt szenvedéseiről és szabadulásáról szól, és a nagy gyülekezetben (Zsolt 35,16) vagy az Úr templomában (Zsolt 27,4) beszéli el Isten jótetteit, ad hálát szabadításáért, és magasztalja őt. Most az elnyomottak (9), a szegények (13), egyszóval Sion lánya (15), vagyis népe (19) körében folyamodik kegyelemért, hogy Isten felemelje (kimentse) a halál kapujából – a népét és őt is. Ennek lehetősége Isten hűségén alapul (11). Ezért Isten ítéletét kéri (20). Ez ahhoz az eljáráshoz hasonlít, amelynek folyamán a tulajdonos visszaköveteli magának elorzott, jogtalanul elvett tulajdonát. Mintha azt mondaná: Isten beavatkozása igazolja, hogy Sion lánya (a választott nép) az ő tulajdona, öröksége (Zsolt 94,5), és csak Isten állíthatja helyre a nép jó rendjét és életét. Kérését a régi nagy szabadítások emlékére alapozza, például az Egyiptomból való szabadítás mindent meghatározó tapasztalatára (5Móz 4,34), ezért ez a mostani szabadítás is félelmet keltő, nagy isteni tettekben nyilvánul meg: „rettentsd meg őket” (21; új fordításban: vigyél véghez közöttük félelmetes tetteket). A drámai szavakban mély tanítás rejlik: a hatalmaskodók is csak emberek. „A népek olyanok előtte, mint egy vízcsepp a vödörben...” (Ézs 40,15)

Mt 9,27–31

714. dicséret

A kevélyek is azt mondják, Isten elrejtette arcát, nem törődik semmivel (11), sőt: nincs is Isten! (4) Ám számukra ez „a gonoszság palástja” (1Pt 2,16). S valóban, szabadjára eresztik gonoszságukat, nem érik be semmivel, még a nincstelent is zsákmányul ejtik (7). A kifosztás, csalás, önkény nem pillanatnyi nyomorúság, hanem generációkat átfogó sors. Mennyire más a zsoltáros panasza: miért rejtőzködsz a szükség idején? (1) Miért vetheti meg Istent a bűnös? (13) Mintha Isten nemhogy távol állna, hanem egészen kívül. Jób szerint ha Isten elfordítja (elrejti) arcát, ellenségének tekint minket (13,24), hiszen megvonja áldását (4Móz 6,26). A zsoltár tehát Isten ítéletének tulajdonítja, amikor a gonosz virul. Így könyörög a szent város pusztulását sirató Jeremiás: „Ne fogd be a füled sóhajtásom és kiáltásom előtt!” (JSir 3,56) Nagy ámulattal így felel Isten vigasztaló ígéretére Ézsaiás próféta: „Bizony, te rejtőzködő Isten vagy, Izráel Istene, szabadító!” (Ézs 45,15) „Haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked” – ígéri kegyelmét az ítéletben az Úr (Ézs 54,8). Ez a titok volt elrejtve ősidők óta, és ez tárult fel Krisztusban üdvösségünkre (Kol 1,26).

Mt 9,32–38

834. dicséret

Dávid elutasítja barátai szívhez szóló tanácsát. Ha hallgatna rájuk, a hite inogna meg. Ő már mindenféle emberi megfontolást megelőzve Istenhez fordult. Ha máshol keres menedéket, Isten megbízhatóságát kérdőjelezi meg. „Ha nem hisztek, nem maradtok meg!” (Ézs 7,9) De nem azért marad a helyén, mert a hite kisebbnek mutatná a veszélyt és a bajt; tudja, hogy vadásznak rá, ahogyan a tiszta szívűekre szoktak, lesből. És a jogosság és méltányosság alapjait is lerombolták. Ugyan mit tehet ekkor az Isten igazságossága szerint élő ember? Menekül? Dávid már megmenekült, mert Isten szárnyainak árnyékában van (Zsolt 57,2). És bizonyos benne: az Úr a nagy szétválasztó munkáját is végzi, vagyis az igaz embert megpróbálja, de a gonoszokat erre sem méltatja. A tiszták meglátják Isten arcát, vagyis ő rájuk ragyogtatja kegyelmét. Az új fordításban „becsületes emberek” áll, ennél mélyebb a Károli-fordítás: „igazak”, amely kapcsolódik a második vers értelméhez. Igaz szívű emberek remélhetnek így. Másutt ugyanezt így olvassuk: „tiszta szívűek” (Zsolt 24,4; 64,11). Értelmezhetjük tehát Dávid hűségnyilatkozatát Jézus szavának fényében: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.” (Mt 5,8)

Mt 10,1–23

832. dicséret

Bogádi Szabó István

Nagy baj, hogy tele a világ hazugsággal. De van ennél nagyobb baj is. Az, hogy elfogytak a ,kegyesek" akik Istenhez kötötték az életüket, s eszerint élnek. Akik nemcsak , hívek; hanem hűek is hozzá, és azokhoz, akiket Isten rájuk bízott. Miután ők eltűntek, maradnak a sima szájúak, a nagyotmondók. Akik kiválóan értik, hogyan lehet hamis szövegekkel félrevezetni nemcsak a közvéleményt, hanem az embertársat, bárkit, aki útjában áll hatalmi törekvéseiknek. De milyen jó, hogy a zsoltár nem így végződik! S nem is úgy, hogy a kiszolgáltatott ember halált kér rájuk. Igen, nem halált oszt, hanem kér! Nem maga akar intézkedni, hanem az Úrra bízza az igazságtételt. Az Úr pedig azt üzeni: most. Nem majd egyszer, amikor eljön az utolsó ítélet, hanem most ad szabadulást. Ennek első állomása, hogy ebben a kísértetiesen manipulált világban megszólal az ő szava tisztán, világosan, ,hétszer tisztított" (7) formában és tartalommal. Ezt bízta ránk, ha segíteni akarunk a világ baján. Csak ezzel a tisztasággal tudunk segíteni magunkon, másokon, a világ baján. Csak az Ige tisztaságából indulva érdemes beszélni, élni. Minket is egyedül ez véd meg - amikor , bűnösök járkálnak L...] körülöttünk" (9) — attól, hogy közéjük keveredjünk.

Mt 10,24-421

662. dicséret

Mintha csak Jób panaszát hallanánk Istennel szemben. Tanulhatunk belőle! Ha megrendül a bizalmunk Isten gondviselő szeretetében, ne zárkózzunk be saját csalódottságunkba, hanem forduljunk hozzá! Legyen az a szánkon, ami a szívünkön. Vagy vegyük kölcsön a zsoltáros szavait, és azokét, akik átmentek a kétségeken, a megpróbáltatáson, s végül eljutottak oda, hogy ismét tudtak bízni Isten hűségében (6). De ahhoz kérdezni kell és kérni. „Ragyogást”, világosságot kérni a szemünkbe – nem tűnik a legpraktikusabb segítségnek. De ez a szabadulás útja. Két dolgot jelent. Először, hogy Isten világosságában látni fogod a helyzeted, az életed és ellenségeidet is, úgy, ahogyan önmagadtól erre nem lennél képes. Ez a világosság nemcsak kijózanít, hanem reménységet is ad. Jézusban valósul meg: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) Tisztán látni Krisztus világosságában azt is jelenti: újra ragyoghat a szemünk, újra lehet reménységünk. Az előttünk tornyosuló tények, mások sugalmazása, önbecsapásunk homályosítják tisztánlátásunkat. Észre kell venni Isten valóságában azt az utat, amelyet beragyog az Úr hűsége – ez őriz meg a tompa tekintettől, az eltompult élettől.

Mt 11,1–19

451. dicséret

Ez a zsoltár olyan fontos, hogy kétszer is megtalálható a Bibliában (Zsolt 53). Bár „csak” a bolond mondja magában, hogy nincs Isten, de élni önmagában mindenki úgy él, mintha nem volna. Hiszen ez a két dolog együtt jár: aki Istennel számol az életében, az ennek megfelelően él. Aki viszont ilyen megvetően beszél Istenről, az gonoszul bánik embertársával is. A „bolond” nem valami filozofikus ateizmust hirdet, hanem az a gyakorlati istentagadás nyilvánul meg az életében, amely azokat is jellemzi, akik szavakkal magukat istenhívőnek, vallásosnak nevezik, de közben úgy élnek, mintha Isten nem is létezne. A bolond nem a kivétel, hanem a szabály. Az eredeti nyelv „semmi embernek” nevezi. Sok van belőlük! És mi is közéjük tartozunk... „Mindnyájan […] egyaránt megromlottak.” (3a) Ezt a zsoltárt idézi Pál apostol, amikor a bűn fogságában élő emberiségről beszél (Róm 3,10–12). S mégis itt vannak a lenyomottak („nyomorultak”), akiknek szenvedése ebben a világban Krisztus szenvedését jelzi előre. „Azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek...” (1Kor 1,27b) Tartozhatunk közéjük is, mert aki a Golgotán értünk áldozat lett, ő lesz az, aki győzelmesen tér vissza: „Íme, eljön a felhőkön, és meglátja minden szem, azok is, akik átszegezték…” (Jel 1,7)

Mt 11,20–24

720. dicséret

Balog Zoltán