Mintha csak ott volnánk a jeruzsálemi templom kapujában, s együtt énekelnénk a zarándokokkal: „Uram […], ki tartózkodhat szent hegyeden?” Ki léphet be úgy, hogy valóban méltó az Úr vendégségére? A mi templomaink nem írnak elő a belépés előtt erkölcsi feltételeket, s bizony az úrvacsora előtti önvizsgálat is sokszor formálissá silányul. Pedig a valóságos találkozáshoz életünk Urával tiszta és alázatos szívre van szükség. S ha a zsoltárban sorolt feltételeket nézzük, végül egyetlen kérdés marad: ki képes betartani mindezt?! Még csak nem is büntetendő cselekményekről van szó, hanem arról a belső indulatról, amelyet nem lehet kívülről megítélni. Vagyis az elvárás kiterjed az egész emberre, látható cselekedeteire és belső irányultságára. Nem osztja fel az életet ünnepi viselkedésre egyrészt, hétköznapi viszonyokra másrészt, ahol megengedhető kisebb-nagyobb trükközés az embertárssal szemben. Egy életünk van, s azt vagy teljesen Krisztus uralma alatt éljük, vagy egyfajta lelki skizofréniában („Istennek is, világnak is egy kicsit”). De akkor mégis ki képes így, teljesen élni? A mi válaszunk egyedül Jézus Krisztus lehet, aki tisztán belépett a szentélybe, s mindazokat magával viszi, akik hisznek az ő bűnbocsátó erejében. A templomba lépve is csak benne találunk belső békét.

Mt 11,25–30

1. zsoltár

Mi fontosabb neked az életedben? Az, amit jótéteményként Istentől kaphatsz, vagy maga Isten, aki részese az életednek? Ez a zsoltár nem azt sorolja, hogy Isten gyermeke mennyi jóhoz juthat az életben, ha hisz, hanem az Istenre talált élet önmagában rejlő értékét mutatja fel. Csak Isten és semmi, senki más. E kizárólagosság annyira erős, hogy az írásmagyarázók az ároni papság imádságának tekintették ezt a költeményt. „Azután ezt mondta az Úr Áronnak: Földjükből nem kapsz örökséget, és nem lesz birtokrészed köztük. Én vagyok a te birtokrészed és örökséged Izráel fiai között.” (4Móz 18,20) S ez jó kiindulópont mindenkinek, aki az Úr szolgálatának szenteli az életét, nem csak lelkipásztorként. Önmagadat átadni ennek a bizalomnak, hogy „Uram, te vagy osztályrészem”, s ezért nem kell más biztonságot keresgélnem, felszabadító állapot. A folytatásban – „te tartod kezedben sorsomat” – minden hívő ember közös hitvallásává lesz az az exkluzivitás, amely az Úr „elhívott és hivatalos szolgáit” összekapcsolja. Ez a legmélyebb közösség, az unio mystica a Krisztus-Istennel. Ebben nem az számít, hogy mi teljesedett be és mi nem, hanem hogy őt magát kaptam társnak az életben. Sőt: a halálban is (10).

Mt 12,1–8

221. dicséret

Kitől várod az igaz ítéletet magadról? Ha életed Urától, Istentől, akkor nem tehetsz mást, mint hogy teljesen kiszolgáltatod magad neki. A zsoltáros ezt teszi. Istenhez menekül üldözői, vádlói elől, az ő színe előtt beszél magáról, helyzetéről, és mondja el védőbeszédét, igazságos, felmentő ítéletben reménykedve. Akár a bűnbánó alázat hiányát is mutathatná az imádkozó Dávid magabiztossága. Hiszen ismerjük életének olyan fordulatait, amelyekre nem lehet azt mondani, hogy ,nem találsz bennem álnokságot" (3). De ha valaki igaz imádságban Isten valóságába mondja bele mindazt, ami éppen benne van, legyen az elfogult, másokkal szemben méltánytalan, önmagán sajnálkozó, önigazoló beszéd, akkor is lelki úton indul el. Akkor Isten majd megítéli azokat a gondolatait, amelyek nem helyénvalók, elrendezi benne azt, ami elrendezetlen, úgy, hogy magát az imádkozót rendezi el. Isten igazsága megtisztít, és felment Krisztus érdeméért. Ez a bűnbocsátó felmentés megszabadít mások ítéletétől, s attól is, hogy a mások feletti ítélet legyen a legfontosabb. A zsoltáros lelki útjának lényeges állomása az, hogy Isten arca az első, amelyet meglát, miután felébred (15). Erős érv ez a kora reggeli bibliaolvasás mellett! Így kezdhetjük Isten látásával a napot.

Mt 12.9-21

105. zsoltár

Ma együtt énekelhetünk Dávid királlyal, akinek csodálatos szabadulásában és felemelkedésében annyi elnyomott, szegény, igaz ember látta meg saját elveszett életének találkozását Isten üdvözítő tettével (1). Még mielőtt megénekelné a szenvedéseket, amelyeken átment, előre leszögezi mindannak a legfontosabb következményét, ami vele történt: „szeretlek, Uram, erősségem!” (2) Nem pusztán nehéz emberi helyzetbe került – nem „test és vér ellen tusakodik” –, hanem olyan gonosz erők fogságába, amelyek pusztító hatalmával egyedül csak az tudja felvenni a küzdelmet, aki a legmagasabban van, s képes a legmélyebbre is „lehajlítani az eget” (10), csak hogy kihozza a hozzá forduló embert. Nélküle nincs szabadulás, mert minden elveszettség mélyén istenhiány uralkodik. De aki hozzá kiált, átéli a csodálatos szabadulást. A beszűkült, megkötözött élethelyzetből ,tágas térre" (20) visz, ahol az ő szabadsága a mi szabadságunk lesz. Nem a keresztyén élet szorítja be az embert szűk morális rendszerbe, hanem a bűn. A hívő élet tágas terében láthatod, honnan jössz és merre tartasz, hogy aki ajándékba adta az életedet, megis őrzi, és az út végén is ő vár.

Mt 12.22-37

658, dicséret

A teremtés csodájának dicsőítése és az eligazodás az emberi közösség életében – együvé tartoznak. A természet átfogó rendjében, amelynek ritmusát a nappal és az éjszaka határozza meg, ugyanúgy Isten nyilatkoztatja ki magát, mint abban a társadalmi életrendben, amelyet a Sínai-hegyen Mózesnek adott. Ez a „tökéletes törvény” (8) sem a büntető, sem a polgári törvénykönyvhöz nem hasonlítható, hiszen lényege nem azok szankcionálása, akik az együttélés szabályait megszegik. Azért lehet „kívánatosabb az aranynál” és „édesebb a méznél” (11), mert Isten féltő, gondoskodó szeretete nyilvánul meg benne. Azért tökéletes, határozott, helyes, azért tesz bölccsé és szerez örömöt, teszi ragyogóvá a szemet, mert benne magával az élet forrásával találkozunk, a teremtő és megtartó Istennel. Ő tartja egyben szeretetével a természetet és az emberi együttélést (történelmet), ezért lehet a szava által közvetített társadalmi életrend teremtésszerű, s ez a biztosítéka a jó teremtés megőrzésének. A nap csodálatos működése ezért hasonlítható az isteni rendelkezések szépségéhez, célszerűségéhez, mert Gazdájuk, a teremtő és szabadító Isten ugyanaz. Ezért lehet a teremtés és a törvény beteljesítője Jézus Krisztus, a „szép fényes hajnal”.

Mt 12,38–45

518. dicséret

A zsoltáros az egész közösség nevében úgy imádkozik egy másik emberért, a királyért, a vezetőért, hogy egyszerre szólítja meg az Urat, s fordul tegező formában ahhoz, akinek a győzelmét (7) kéri tőle. Kétszeres ereje lehet a másikért mondott imádságnak. Úgy azonosulunk vele, bajával, örömével, hogy nyitva tartjuk kérésünket az Úr akaratára. Károli szabadulásnak fordítja (6) a győzelem szavát. Abban a győzelemben, amelyet Isten ad, nem az ellenség bukása szerez örömet, hanem az ő erejének megnyilvánulása. Az Isten által adott győzelmes szabadítás arra tanít: ne a harci kocsikban bízz! (8) Az Úr szabadítja meg a királyt. Ő így válik képessé arra, hogy megmentse azokat, akiket Isten rábízott. Az tud másokat megmenteni, akit az Úr megmentett. Ha nem ilyen segítő vagy, előbb-utóbb saját harci kocsidnak és lovaidnak fogod tulajdonítani győzelmeidet. „Most” (7 – Károli), imádság közben ismeri fel a zsoltáros Isten erejét. Az imádság olyan lelki út, amelyen elindulva átalakul a gondolkodásunk, Isten szándékára ismerünk rá, megtapasztaljuk az erejét, még mielőtt az mások számára is látható győzelemben nyilvánulna meg.

Mt 12,46–50

614. dicséret

A tegnapi kérések (Zsolt 20) mára beteljesedtek. Van miért hálát adni. A vezetéssel megbízott – a király – tudja, kinek köszönheti erejét. Az nem sajátja, hanem azért kapta kölcsön az Úrtól, hogy szolgálja vele azokat, akiket Isten rábízott. Az elhívott, az elküldött, a hívő ember áldásban részesül (3–7). De ennek az áldásnak rajta túlmutató célja van. Áldottá kell lennie, áldottá lehet mások számára. Ha egy vezető felteszi magának a kérdést: áldás vagyok-e azoknak, akiket vezetek, akkor a vezetés, azaz az elhívott élet lényegére kérdez rá. Hosszú életed sem önmagában érték, annak áldása abban van, ha nemcsak múlik benne az idő, hanem telik. Megtelik azzal az élettel („életet kért tőled”), amelyet a teremtő Isten, életednek ajándékozója neked szánt. A beteljesedett földi életnek jelentősége van Isten idejében, az örökkévalóságban. Ami itt velünk és általunk történik, ebből a szempontból nem felejthető epizód, mert az Istennél elnyeri igazi értelmét és jelentőségét. Ebben a bizonyosságban élhetjük azt is, ami áldás, azt is, ami megpróbáltatás. Fájdalmas olvasni az ítéletről, amely még a magzatokat is elpusztítja, de abban megnyugvást találhatunk, hogy a zsoltáros király ezt Isten ítéletére bízza.

Mt 13,1–9

549. dicséret