Az előrehozott nemzetgyűlési választások kapcsán hadd legyen az a „nulladik” kérdésünk: vajon kikre szavazhattak a francia protestánsok?

A hatvannyolcmilliós népességű Franciaországban a reformátusokat, evangélikusokat, evangéliumi típusú kisegyházi hívőket magában foglaló protestáns vallási kisebbség mintegy kétmillió embert jelent, ami – mai kifejezéssel szólva – szabad szemmel is látható, tehát a kutatók által mérhető közösség. Franciaország laikus állam, tilos a vallási nyilvántartás, de vannak olyan felmérések, amelyek egyszerre érdeklődnek szavazási magatartásról és a vallási hovatartozásról. Ilyen adatok szerint a protestánsok 2022-ben nagyobb arányban – mintegy 36 százalékban – választották Emmanuel Macront, mint a teljes népesség. A muszlimok pedig jóval nagyobb arányban szavaztak a radikális baloldali JeanLuc Mélenchonra, mint a teljes népesség. Erre a két vallási kisebbségre jellemző az átlagtól jelentősen eltérő választói magatartás.

A protestánsok esetében mi lehet ennek az oka?

Ez nyilván a laikus-szekuláris francia állam kialakulásáig vezethető vissza: hányatott sorsú közösség, amelynek a világi állam 1905-ös megszületése – illetve a katolikus egyház hatalom- és térvesztése – kifejezetten érdeke volt. Ezért korábban a laikus baloldal, a legutóbbi adatok szerint pedig a centrista-liberális Macron-tömb felé fordultak. Történetileg némi merészséggel a macroni piacpártibb, liberálisabb gazdaságpolitika vonzása is fölvethető, ha mondjuk Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című munkájára gondolunk.

A most zajló párizsi olimpiát ügyvezető kabinet kíséri, hiszen a kormányalakítás ezúttal különösen kemény dió. Miért alakult ki ez a furcsa patthelyzet három, abszolút többséget szerezni külön-külön nem képes, egyforma súlyú tömb létrejöttével?

Három, hasonló mandátumszámú pólus formálódott, pedig a választási rendszer olyan kétpólusú pártrendszerek létre jöttének kedvez, ahol valamelyik tömb a szövetségkötések révén többséget épít maga köré. Az új helyzet oka: egyszerre vagyunk tanúi annak, hogy megerősödött a jobboldali radikális párt, a Marine Le Pen nevével fémjelzett Nemzeti Tömörülés, de a baloldal is úgymond visszajött, 2017-hez képest biztosan. Meg tudták magukat szervezni a szocialistáktól a szélsőbalig és zöldekig. Közben Emmanuel Macron elnök centristái, liberálisai, akik domináns pólust alkottak az előző ciklusokban, jelentősen gyengültek. Egyik pólus sem olyan erős, hogy egyedül kormányozhasson, azaz miniszterelnököt adhasson, nincsenek ehhez szövetségesi tartalékaik sem. Ezért most azon dolgoznak mind a hárman, hogy szétszedjék, gyengítsék a többieket. Azért megy a harc, hogy melyikük legyen egymagában a legerősebb kisebbségi tömb, egy kisebbségi kormány vezető ereje. A szereplők a velük szemben állókat igyekeznek is egymásra tolni. Ezért ilyesmiket fog hallani a szavazó a baloldaltól: ,Macron jobbra tart!" A jobboldalon meg ezt: , Az elit és a radikális baloldal szégyenletesen összefogtak!" Emmanuel Macron elnök köréből ez hallatszik: „Rajtunk, centristákon kívül csak radikálisok vannak, akik alkalmatlanok a kormányzásra!” Macron azzal is érvel, hogy addig nem akar miniszterelnököt kinevezni, amíg nincs megszervezett parlamenti többség. Ezzel is az a célja, hogy a baloldali szövetséget gyengítse, lehetőség szerint szétrobbantsa.