Az elmúlt napok forróságában talán sok mindenkinek eszébe jutott, mennyire nehéz helyzetben lehetnek azok az embertársaink, akiknek hivatása megköveteli, hogy – a hőségriadó ellenére – a szabadban végezzék munkájukat. Embert próbáló időszak ez a tűzoltók életében is: a kánikula idején is teljes védőfelszerelésben vonulnak a tűzesetekhez, ráadásul jelentős fizikai erőnlétre van szükségük. A nehézségek ellenére nem panaszkodva, hanem őszinte lelkesedéssel számolt be mindennapjairól a Hajdú-Bihar Vármegyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság kötelékében szolgáló Szabó Péter tűzoltó őrmester. Munkaidején túl a Magyar Református Szeretetszolgálat kutató-mentő csoportjának önkénteseként is folytatja a szolgálatot.

Gyermekként sok kisfiú álmodozik arról, hogy felnőttkorában tűzoltó legyen. Az ön életében mikor dőlt el, hogy nemcsak álomról, hanem komoly szándékról van szó?

Édesapám is tűzoltóként szolgál, így amióta az eszemet tudom, én is az akartam lenni. Nem tudtam máshogyan elképzelni a jövőmet, és a családom is kezdettől támogatta ezt a célomat. Hét éve szereltem fel, miután megfelelőnek bizonyultam a fizikai, egészségügyi és pszichológiai felméréseken, majd elvégeztem a szükséges képzést, amely elméleti és gyakorlati tudást adott. Minden percét élvezem a hivatásomnak. Amint meglátom a tűzoltólaktanyában, hogy felgyulladt a riasztást jelző lámpa, máris átjár az adrenalin: azonnal induljunk, és segítsünk a bajba jutottakon.

Ha jól értesültem, a hivatása szó szerint életet is mentett a közelmúltban.

Igaz. Hivatásosként vonultam a helyszínre, ajtónyitáshoz kértek tőlünk segítséget. A bejelentés szerint a sérült erősen vérzett, mert otthonában átesett egy üvegezett ajtón, így már képtelen volt a bejárati ajtó kinyitására. Elsőként érkeztünk a helyszínre, néhány mondatot még tudtunk is vele váltani, de aztán hallottuk, ahogy bent összeesik. Ajtófeszítővel behatoltunk a lakásba. Minden csupa vér volt. Odaléptem, megvizsgáltam, már nem volt sem keringése, sem légzése. Szóltam a parancsnokomnak, hogy megkezdem az újraélesztést. Eközben a kollégám megkereste, hol vérzik a sérült, hiszen addig ezt nem tudtuk azonosítani, annyi vér borította már a testét. Amikor megtaláltuk, érszorítót helyeztem a karjára, majd folytattam a műveletet, és vissza is tért közénk. Ez volt az első sikeres újraélesztésem, egész további életemben emlékezetes marad számomra.

A legtöbb ember általában türelmetlenül várja a munkaidő végét, ön azonban szabadidejében is folytatja a szolgálatot a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) önkénteseként.

Sokan őrültnek tartanak emiatt. Ezt civilként talán nehezebb megérteni, de végtelenül frusztrált, ha akkor jött egy nagyobb vihar vagy káreset, amikor nem voltam szolgálatban, én pedig nem tarthattam a többiekkel. Úgy éreztem, képtelen vagyok otthon ülni tétlenül. Emiatt léptem be önkéntesként a kutató-mentő csoportba, hogy a szabadnapjaimon is tudjak segíteni.

Miért éppen az MRSZ kutató-mentő csoportjához csatlakozott?

Szüleim, nagyszüleim a Téglási Református Egyházközség presbiterei, így van is református kötődésem. De ami döntőnek bizonyult: a kollégáim beszéltek róla, mennyire jó a csapat. Jókedvű közösséget alkotnak, szakmailag pedig kiemelkedőek, és sokrétű szolgálatot végeznek. Az MRSZ csapatában ugyanis több szakma találkozik: korántsem csak tűzoltók, hanem biztonsági szakemberek, keresőkutyás tagok és civil szakmát végző önkéntesek is megtalálhatók közöttük, éppen ennek köszönhetően tud ennyire szerteágazó szolgálatot ellátni a csapat. Szakmailag is sokat tanulhatok és fejlődhetek itt: most éppen alpintechnikai képzésen veszek részt, dróntanfolyam is volt már. Folyamatosan fejlődik az eszközállományunk, de a legszebb az egészben, hogy mindenki önként, szeretetből, óriási lelkesedéssel vesz részt a szolgálatban. Az önkéntesség lényegét számomra Csire Zsuzsi, a fiatal szívbeteg lány szavai adják vissza legjobban, aki tavasszal csatlakozott kutató-mentő csapatunkhoz, és azóta már távozott a földi világból. Ő mondta azt: a világnak adni jó. Pontosan így érzem én is.