Egyre többet hallani az érzelmi kimerülés fogalmáról. A jelenséget eleinte a kiégés egyik fő tüneteként tartották számon, mára attól függetlenül is olvashatunk róla. Míg Freudenberger definíciója szerint a kiégésszindróma „a krónikus érzelmi megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, mentális, emocionális kimerülés, mely a reménytelenség és az inkompetencia érzésével jár, és melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek”, addig az érzelmi kimerültség „csupán” a minket érő stressz hatására kialakuló folyamatos lelki fáradtságra, elhasználtságra utal. Velejárója lehet az erőtlenség, bágyadtság, ugyanakkor jóval több puszta elfáradásnál – az állapot neve is mutatja ezt.

Ha érzelmileg kimerültünk, nem segít, ha alszunk egy jót. De talán egy hét szabadság sem, könnyen lehet ugyanis, hogy utána is fásultak maradunk, nehezen koncentrálunk, nem találunk örömöt azokban a feladatokban és programokban, amelyek máskor feltöltenek. Nincs erőnk másokra vagy magunkra figyelni, gondoskodni bárkiről. Kilátástalan az élet – mintha csak rossz napok követnék egymást. Megjelenhet a bűntudat, mondván, „nekem mennyi minden nem megy”; „milyen lusta vagyok”; „bezzeg nagyanyáink heti hat nap, napi tizenkét óra munka mellett sem panaszkodtak, pedig még mosógépük sem volt”. Ebben a spirálban elmerülve lenézzük a gondjainkat és magunkat – a templom pedig, ha a magunk esze szerint értelmezzük (félre) a Bibliát, még segít is ebben.

Ha Isten biztató szavából csak a feladatokat szemezgetjük ki, ha újabb igénynek tekintünk minden bátorítást – például: „A lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg” –, hamar úgy érezhetjük, a megfáradt lelkünk távol van az Úrtól. Emberi logikánk ezt diktálja – de nincsen igazunk. A fáradtság, a kimerültség nem Isten elleni vétek, tévedés volna tehát azt gondolni, hogy éppen a gondunk, a szükségünk választ el tőle. Az Úr a teremtéskor korlátokat adott nekünk, testi-lelki határokat, amelyeken nem léphetünk át. Ha túl sok feladattal zsonglőrködtünk, egyszerre több fronton akartunk többet, jobbat adni, mint amire hivatottak vagyunk, az nem maradhat következmények nélkül – mert Isten így akarja. Talán ezzel is emlékeztet minket arra, hogy ő a Teremtő, mi csupán teremtmények, akiknek muníció nélkül semmi nem megy. Az pedig ő, a forrás, az erős vár.

De nehéz elfogadni – a modern világban lehet, a korábbiaknál is nehezebb –, hogy nem mi vagyunk a központban. Ott van valaki, aki végtelen és erős, ránk pedig leginkább a gyenge, a gyarló, a korlátos erejű jelzők illenek. Magunkat kudarcosnak érezve nehéz az Úr elé állni, a szégyen inkább bujkálásra hív. De sose felejtsük el: ő a fájdalmunkban, a kilátástalanságunkban, a kimerültségünkben, a szürke hétköznapokon is Úr, aki várja, hogy keressük őt.