Victor János: Politikafeletti politikai feladataink

(Református Figyelő, III. évfolyam, 6. szám, 1930. február 8. – folytatás)

Ebben az állásfoglalásban a negatívum mellett van egy éppen olyan fontos pozitívum is: az, hogy az egyház, amely Isten rendelése szerint nem arra hivatott, hogy közvetlenül politikai szerepet játsszék, közvetve mégis súlyos politikai hivatást kell hogy betöltsön. Az egyház élete az a kohó, amelyben a politika számára is kiforr az emberek lelkisége. Itt kell hogy megszülessen bennük az az erkölcsi hajtóerő, amely aztán honpolgári kötelesség-teljesítésükben, közéleti törekvéseikben tettekre válthatik, és eleven részévé lesz a nemzet politikai életének. Az egyházi életnek a nemzet megítélő és sarkaló lelkiismeretévé kell válnia. És ami áll az egyházi életre, éppúgy áll annak minden „politika-mentes” megnyilatkozására, többek között az egyházi sajtóra is. Ezekben lehetetlen véleménykülönbségnek lennie református emberek között. És mégis – milyen közömbös csöndesség uralkodik ezen a téren, és mennyi mulasztás hegyeit halmoztuk fel és halmozzuk naponként magunkra! […]

Nemzeti életünknek van egy csomó – a politika hatáskörébe tartozó – olyan jelensége, amelyet be kell vonnunk vallási motívumainktól meghatározott lelkiismereti vizsgálódásaink körébe. A gyakorlati konzekvenciák levonása és végrehajtása más lapra tartozik, át kell engednünk a politikai tényezők gondjára. De óriási mulasztás vétkében marasztaltatunk el, ha ebből ürügyet kovácsolunk arra, hogy néma közömbösségbe burkolózzunk. […]

„Egymás terhét hordozzátok”, így szól „Krisztus törvénye”, s ugyanazt a törvényt már teremtésünkkor beleírta életünkbe az Isten keze. Ahol visszájára fordítják és „aki teheti, mással hordoztassa a maga terhét” lesz az uralkodó elv: ott ítéletnek fellegei gyülemlenek a látóhatáron, és büntetések villámaira készülődik a légkör feszültsége.