Egyáltalán nem vásárlási, csak köszönetmondási szándékkal nyitottam be ma egy közeli kis boltba, mert az itt vásárolt napkalap a legádázabb forróság idején is lehetővé tette, hogy a hőguta veszélye nélkül kimozduljak. A nagyon kedves, fiatal eladónő emlékezett rám, s még arra is (valószínűleg a köszönetmondásomba véletlenül belopózott rímpár nyomán!), hogy verseket írok.

Szerény személyem azonosítása után a kezembe nyomott két kedves kis figurát, az egyiket úgy, mint a bolt, a másodikat, egy pici ametiszt teknősbékát úgy, mint a saját személyes ajándékát. Kísérő mondata különösen jólesett: „Ezeket azért adom, mert verseket ír, s azok nekem sokat jelentenek.” Hasonló történet 1995-ben, Észak-Walesben, egy olcsó kis tengerparti hotelben esett meg velem. Akkor és ott éppen, saját versek írása mellett, R. S. Thomas, a világhírű lelkész-költő verseit fordítottam.

Bangor város kis walesi kápolnájában már találkoztam a sétaidőm alatt kis szobámat gondosan kitakarító szobaasszonnyal, sőt, egy ízben együtt vettünk úrvacsorát. Tisztogatás, rendrakás közben nyilván észrevette az aprócska íróasztalomon heverő kézirataimat, s ebből kiokoskodta, hogy egyik – inkább lelki, mintsem megélhetési – kenyerem a versírás.