Egyáltalán nem vásárlási, csak köszönetmondási szándékkal nyitottam be ma egy közeli kis boltba, mert az itt vásárolt napkalap a legádázabb forróság idején is lehetővé tette, hogy a hőguta veszélye nélkül kimozduljak. A nagyon kedves, fiatal eladónő emlékezett rám, s még arra is (valószínűleg a köszönetmondásomba véletlenül belopózott rímpár nyomán!), hogy verseket írok.

Szerény személyem azonosítása után a kezembe nyomott két kedves kis figurát, az egyiket úgy, mint a bolt, a másodikat, egy pici ametiszt teknősbékát úgy, mint a saját személyes ajándékát. Kísérő mondata különösen jólesett: „Ezeket azért adom, mert verseket ír, s azok nekem sokat jelentenek.” Hasonló történet 1995-ben, Észak-Walesben, egy olcsó kis tengerparti hotelben esett meg velem. Akkor és ott éppen, saját versek írása mellett, R. S. Thomas, a világhírű lelkész-költő verseit fordítottam.

Bangor város kis walesi kápolnájában már találkoztam a sétaidőm alatt kis szobámat gondosan kitakarító szobaasszonnyal, sőt, egy ízben együtt vettünk úrvacsorát. Tisztogatás, rendrakás közben nyilván észrevette az aprócska íróasztalomon heverő kézirataimat, s ebből kiokoskodta, hogy egyik – inkább lelki, mintsem megélhetési – kenyerem a versírás. Ezt ő a világ egyik legmuzikálisabb és leginkább költészetbarát országának szülötteként azzal köszönte meg, hogy a szobához járó teászacskó, kávé- és csokoládépor többszörös adagját készítette ki nekem, annak ellenére, hogy ösztöndíjam szerénységéről soha nem panaszkodtam neki, legfeljebb pompásnak nem éppen becézhető ruhadarabjaim regéltek életem negyvennegyedik nyarának anyagi helyzetéről. Mindkét gesztus – a mai, itthoni, s az akkori, nagyon távol lezajlott kis esemény – ugyanazt a zsoltárt szólította elő bennem, hálaénekként, a 2024-es év halhatatlan ünnepeltje, Szenci Molnár Albert fordításában: „Hiába keltek fel reggel, / Nagy későn feküdni menvén, / Alig esztek a kenyérben, / Mit kerestek verejtékkel, / Holott kit az Isten szeret, / Annak könnyen ád eleget” (Szenci Molnár Albert, 127. zsoltár, 2. versszak).

Amikor pedig ma a halványlila teknősbékát elkezdtem a tenyeremben dajkálni, rájöttem, hogy ez igazi ajándék, épp úgy, mint csaknem negyedszázaddal korábbi walesi társa. S ez a mai ráadásul két eltávozott családtagom világát idézi fel bennem, hangsúlyosabb isteni ajándékként. Részben azért, mert 1972 nyarán elhunyt nagymamám egyetlen megmaradt, a háborús menekülésből kimentett ékszere egy ametisztbross volt, s a halványlila a kedvenc színe.

A második emlék pedig apámhoz kötődik, aki egykeként, magányos kisfiúként egy Piki nevű igazi teknősbéka gazdája volt. Apu korán, 1995 januárjában halt meg. Én pedig egy kettejükre egyszerre emlékeztető ametisztteknőcöt kaptam, nem a magam érdeméből, hanem a 127. zsoltár ígéretéhez híven!