A zsoltáros körülnéz, s ezt látja: a bűn megmérgezi az életet, olyan manipulatív erővel és elszántsággal működik, hogy éjjel-nappal képes tervezni a következő rontást. Mint a fény árnyéka, mint a szín fonákja van jelen közöttünk. Egyszerre emberfeletti pusztító hatalom és az emberben lakó gonosz indulat, amely magát a halandót is tönkreteszi. Erről ír akkor is a zsoltáros, amikor nem a másik, hanem a saját bűnével szembesül (32. zsoltár). Majd szinte váratlanul tör ki belőle a hitvallás: „Uram, szereteted az égig ér, hűséged a fellegekig.” (6) Isten szeretetének mélységébe és magasságába kell belefeledkezni ahhoz, hogy ne babonázza meg a hívő látását a gonosz hatalma. S amikor szembefordítja a rosszal ezt a végső jót, amelynek forrása Isten, feltárul az a valóság, amelyben bőség van, öröm, világosság, hűség. Itt helye van az egész teremtésnek, a hegyeknek, az állatoknak… Isten világosságában látni és élni – számunkra Jézus Krisztust, a világ világosságát jelenti (Jn 8,12). Ő nemcsak új látást ad, hanem ha megkörnyékez a kétségbeesés a világban uralkodó gonosz láttán, ha saját elveszettségünket látva elveszítjük a reményt, a szárnyai árnyékába menekülhetünk a bűn perzselő, megsemmisítő hősége elől.

Mt 16,13–20

566. dicséret

Ki bírja tovább? A bűnös, a bűn vagy aki az Úrban reménykedik? Kié az utolsó szó a rossz és a jó öröknek tűnő küzdelmében? Ez a kérdés nem kizárólag a világtörténelem tétje, hanem saját élettörténetünké is. Tarts ki, „egy kis idő még” (10) – biztatja az elbizonytalanodott igaz hívőket a zsoltáros. A tanítás Isten igazságos működéséről ebben a világban nem a bölcselkedő elméleti okoskodása vagy csak közhelyes megnyugtatása azoknak, akik a gonoszok szerencséjén felháborodnak. Személyes tapasztalata és felismerése annak, aki őbenne bízik. Ezért beszél egyes szám első személyben a tanító (25). Ne valamilyen igazságos erkölcsi világrendre építs, hogy a jó is, a rossz is előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát, hanem bízz te is Istenben! Még akkor is, ha az ő igazságos ítéletéhez kanyargós, rejtett utak vezetnek, s emberi mértékkel mérve az az „egy kis idő” gyakran elviselhetetlenül hosszúnak tűnik. Isten be fog avatkozni, ebben biztos lehetsz. Nem automatizmus ez, nem is mindig felel meg annak az érték(elési) rendnek, amelyet mi felállítunk. A „mikor” és „hogyan” is rejtve előttünk. De az ő világosságában, ahogy tegnap olvastuk (Zsolt 36,10), felismerheted ott és akkor is az ő munkáját, ahol mások legfeljebb megmagyarázhatatlan fordulatokat észlelnek.

Mt 16,21–23

496. dicséret

Az egyházi hagyomány és istentiszteleti rend ezt a zsoltárt a hét bűnbánati zsoltár közé sorolja. Az elveszett, elbukott, Istenhez fohászkodó ember olyan mélységeket jár meg, s olyan módon viszonyul saját elveszettségéhez, hogy rokonságot fedezhetünk fel Jóbbal (Jób 6,4), Isten szenvedő szolgájával (Ézs 53), s távolról a Golgotán szenvedő Jézussal is (Lk 23,49). Betegség, a vétkek súlya, külső ellenségek – ezek együtt jelentik azt a szenvedést, amelyben osztozik a test és a lélek, az egész emberi szervezet. Gyötrő fejfájás, gerincbántalmak, csontokig hatoló fájdalom. S már jönnek is az egykori barátok, hogy rábizonyítsák: megérdemli, hiszen bűnös ember (vö. Jn 9 – ki a bűnös?!). Nekik az sem számít, hogy a zsoltáros megvallotta bűneit, s közel jár ahhoz, hogy feladja az életet. A szabadulni vágyó, bűnbánó ember bűnben tartására a legkifinomultabb álhívő módszerek léteznek. A megvádolt ember hallgat, nem válaszol. Nem gyávaságból, hanem alázatból. Mert azt várja, hogy az Úr válaszoljon, ő cselekedjen. „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” (JSir 3,26. – Károli-ford.)

Mt 16,24–28

796. dicséret

– Akarsz róla beszélni? – kérdezzük vicceskedve, de remélhetőleg inkább komolyan, ha segítségére akarunk lenni egy bajba jutott embertársunknak. Mert ha nem tudjuk megnyitni valaki előtt a szívünket, és beszélni legbelső bajunkról, a hallgatás megbetegít. Persze akárkit nem méltatunk erre az őszinteségre, az ellenséget végképp nem (2 és 10). Beszélj akkor Istenhez! Az első, legbelülről jövő imádságig nehéz lehet eljutni. De micsoda felszabadulás, amikor az lehet a számon, ami a szívemen! Ez nem a testvéri, lelki beszélgetést helyettesíti, inkább csak megelőzi, kíséri. S majd együtt is lehet előtte, utána, közben imádkozni. Az itt imádkozó halálos betegnek a nagy kérdése, hogy mikor kell elmennie a minden élők útján a halálba. És saját porszem, törékeny életét látva eljut oda, ahonnan A prédikátor könyvében indul: az ember földi, leheletnyi, pára életének hiábavalóságáig (Préd1). De nem tiltakozik, tudomásul veszi a bűn következményét, s „egyedül az Úrban reménykedik” (8). Milyen emberi, gyerekesen kedves az utolsó kérése: még egy kis vidámságban hadd legyen része a földi búcsú előtt (14)! Ha Krisztus fel nem támad, akkor tényleg ennyi marad (1Kor 15,14).

Mt 17,1–13

794. dicséret

Az a világ, amely tagadja teremtettségét, gonosz. Ott az ellenségek hahotázva beszélnek a halálos betegről (16). De az ő legnagyobb baja mégsem ez. Hanem az: olyan mélyen belegabalyodott önpusztító cselekedeteibe, hogy már a szíve is elhagyta (13). Saját magával fordult szembe, s most ahhoz menekül, aki hatalmasabb a szívénél. „Bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud.” (1Jn 3,20) Mindenekelőtt azt tudja, mire van a leginkább szükségünk: arra, hogy lehajoljon hozzánk, meghallgassa és helyreállítsa életünk kőszikla szilárdságú alapját. A zsoltáros bajában a gonosz támadások okozta szenvedés és a saját bűne miatti kétségbeesés egymást erősítik. Itt is, mint annyi zsoltárban, a hitvalló bizonyságtétel része a visszatekintés elesett voltára. Az új ének (4) célja és értelme, hogy mások, a gyülekezet bizalmát felébressze, miközben erősítően hat vissza a bizonyságtevőre is. Akik látják, hallják a szabadító történetet, azok „félik az Urat” (4). Az „istenfélelem” nem szorongó érzés, állapot, hanem az a borzongató megrendülés, hogy a hatalmas Isten törődik a parányi emberrel, az én életemmel is. Ebből a megrendülésből nem menekülés lesz Isten elől, hanem bizalom ébred iránta. Ezt szolgálja minden hiteles bizonyságtétel.

Mt 17,14–21

204. dicséret

A zsoltárosnak saját bűne mellett az ellenségek dühe, rosszakarata, a barátok teljes elfordulása okozza újra és újra a legnagyobb szenvedést. Honnan ered ez a rosszindulat azok részéről, akik korábban szövetségesek voltak? A kudarc, a bukás, a betegágy azt jelzi nekik, hogy már nem éri meg mellette állni a másiknak? Még az is lehet, ez a helyes magatartás, hiszen nyilvánvalóan Isten is elfordult tőle, s így bünteti!(?) Az Úr másként gondol a szenvedőre. Ő az egész életét látja. Azt is, hogy amikor megtehette, segített a nincsteleneknek, a bajba jutottaknak. Isten hallja a bűnbocsánatot, a gyógyulást kérő imádságot is. Hallja, s mi is hallhatjuk a bizalom megnyilvánulását, a kettős ámennel megerősített meggyőződést: Isten nem utasítja el, feddhetetlenné teszi azt, aki hozzá fordul. Ezekben a zsoltárimádságokban szinte mindig együtt jelenik meg egyrészt a segélykiáltás, a panasz és a bűnbánat, másrészt a hálaadás és dicsőítés Isten szabadító segítségéért. Több ezer éve bátorítják így ezek a megtapasztalások azokat, akik ugyancsak bajba kerülnek – akár saját bukásuk, akár embertársaik rosszakarata miatt.

Mt 17,22–27

456. dicséret

„Mint a szép, híves patakra…” A tikkasztó nyári hőség hamar közel hozza a zsoltár indító képét. Amikor Jézus „élő vizet” ígér a tanítványainak és a világnak (Jn 4,11; Jn7,37–39), Lelkét ígéri meg nekünk, amely életet ad, és felüdíti azokat, akik befogadják. Így, amikor Isten jelenlétét keressük a világban, az életünkben, ezt a Lelket hívhatjuk. A zsoltárosnak már megint ellenségeivel kell foglalkoznia, akik most, ha gúnyolódva is, de lényegi kérdést tesznek fel: „Na, hol van a te Istened?” A kérdés azért okoz különös fájdalmat, mert a zsoltáros maga is érzi az Isten-hiányt (10). A hűs forrásvíz helyett sodró árvizek borítják el (8). Egyetlen lehetséges, vagyis lehetőséget hordozó válasza erre a helyzetre az imádság. Zsoltáréneklés. Dallamok, sorok, amelyeket magától az Úrtól kapott (9). Voltunk már ilyen helyzetben? Amikor a lelki éneklés segített? A genfi zsoltárok, Szenczi Molnár Albert ihletett mondatai, a Goudimel, Kodály és Gárdonyi Zoltán által formált éneklés segít. Micsoda áldás, hogy a bibliai szövegek öröksége napi lelki táplálék lehet a zenekultúra segítségével is! Megérkezünk a zsoltárossal együtt Isten közelségébe. Újra és újra. Csak ne adjuk fel se az imádságot, se a zsoltáréneklést!

Mt 18,1–10

347. dicséret