Csütörtök van, az idei sztómatábor utolsó napja. Kíváncsisággal telve szállok ki az autóból a kiskunhalasi Csipke Hotel parkolójában, félek is kicsit, mint általában ilyen helyzetekben, amikor nem tudom, mennyire kell tapintatosnak lennem – mégiscsak egy életen át tartó, az életminőséget mindenképpen kedvezőtlen irányba befolyásoló betegség ifjú érintettjeivel fogok találkozni. Olvastam, hogy felnőttként sokan sohasem tudják feldolgozni, hogy – köznapi kifejezéssel – „ki vannak vezetve”, nem járnak közösségbe, otthonról is alig mozdulnak ki, depressziósak. Mint később kiderül: erre rácáfolnak azok a gyermekek, akikkel a táborban találkozom.

SZŰKSZAVÚAN

Vancsa Józsefné jön elém a recepcióhoz és kísér oda a gyerekekhez, akik már várnak rám a konferenciateremben. A sztómatábor azért is különleges, mert a gyermekek nem egyedül, hanem szüleikkel és sokszor testvéreikkel együtt vesznek részt rajta, így van ez idén is: tizenhét gyermek – köztük nyolc érintett – és tizennégy felnőtt töltött együtt egy hetet Kiskunhalason. A terembe lépve látom, hogy nem csak én érzem magam kicsit megilletődve, eleinte csak néhány egyszavas választ kapok. – Jól! – feleli kissé halkan egy tíz év körüli fiú arra a kérdésre, hogyan érezte magát a héten. Helyettük inkább a szüleik beszélnek.