Egymás támaszai vagyunk
Mint egy közepes város lakossága, annyi ember él ma sztómával Magyarországon. Legtöbbjükről ránézésre nem is lehet megmondani, hogy művi végbélnyíláson keresztül egy úgynevezett sztómazsákba ürítenek. Vannak gyerekek, akik fejlődési rendellenesség miatt születésük óta kis zacskóval a pocakjukon élnek, idősebb korban pedig az emésztőrendszert érintő daganatos és gyulladásos megbetegedés miatt lehet szükség ennek kialakítására. A sztómásokat egyesületi háló fogja össze, amely évek óta szervez tábort felnőtteknek, fiataloknak és gyermekeknek is. Az idei gyermektábort Kiskunhalason rendezték, meglátogattuk őket.
Csütörtök van, az idei sztómatábor utolsó napja. Kíváncsisággal telve szállok ki az autóból a kiskunhalasi Csipke Hotel parkolójában, félek is kicsit, mint általában ilyen helyzetekben, amikor nem tudom, mennyire kell tapintatosnak lennem – mégiscsak egy életen át tartó, az életminőséget mindenképpen kedvezőtlen irányba befolyásoló betegség ifjú érintettjeivel fogok találkozni. Olvastam, hogy felnőttként sokan sohasem tudják feldolgozni, hogy – köznapi kifejezéssel – „ki vannak vezetve”, nem járnak közösségbe, otthonról is alig mozdulnak ki, depressziósak. Mint később kiderül: erre rácáfolnak azok a gyermekek, akikkel a táborban találkozom.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!