Ifj. Biberauer Richárd: A szántóföld evangéliuma – II. A munkások

(Református Figyelő, IV. évf., 28. szám, 1931. július 11.)

Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába.” (Mt 9,37–38) Jellemző, hogy ma sokkal gyakrabban beszélnek arról, hogy „Isten munkatársai” vagyunk, mint arról, hogy az ő aratásának munkásaiul küldettünk el. Az utóbbi kétségkívül nem olyan jó hangzású. Előkelőbbnek véljük azt, ha Istennel munkatársi viszonyba jutunk, és elfelejtjük, hogy itt nincs soron kívüli előléptetés, az előbbinek elengedhetetlen feltétele az utóbbi. Sokszor úgy gondoljuk, hogy azért méltóbb hozzánk, ha munkatársak lehetünk, mert akkor talán különvéleményre is jogunk van. Dosztojevszkij kellett ahhoz, hogy e mentalitás tragikus konzekvenciáit megrajzolja.

A Karamazov testvérek nagy Legendájában Sevilla agg főinkvizítora megrendítő önigazolási kísérlete után sápadt arccal, reszkető kézzel kitárja Jézus előtt az aj- tót. „Menj, nincs szükségünk többé reád! Mi korrigálni akarjuk a te művedet!” És Jézus elmegy… Csak akkor végezhetsz érette munkát, ha munkás akarsz lenni az ő aratásában. Az aratás nem a tied, hanem az övé. A szántóföld élete drága tanítást ad abban is, hogy ha a munkások a legjob- ban végezték is el kötelességüket, a ter- més sorsa mégis egészen Isten kezében van.

Hallottam prédikációkat, melyek nem tűntek ki sem külső szépségükkel, sem tartalmi gazdagságukkal, sőt mint- ha mindkettő hiányzott volna belőlük, és az Isten lelke mégis lelkeket újított meg rajtuk keresztül. Viszont akárhányszor megtapasztaltam az ellenkezőjét is. Ő az aratás ura, mi csupán munkásai vagyunk, s mennél jobban megvilágosodnak előttünk munkamódszereinek titkai, annál alázatosabbak leszünk.

[…] Isten munkásai vagyunk, a munka dicsősége is az övé, és jaj nekünk, ha a magunk dicsőségét keressük benne! Kevesen vagyunk, és ez nagy buzdítás.

„Kérjétek…!”