Patkó Edina

Szombathelyen élő vállalkozó. Magyarszecsődön konfirmált, ott volt presbiter, gondnok. A Miskolci Egyetemen végzett filozófia szakon, majd ugyanott közgazdászdiplomát is szerzett. Doktori disszertációját Ravasz László püspök filozófiai munkásságából írja. Jelenleg a Budapest-Hold utcai Református Egyházközség tagja.

Patkó Edina: – Ha voltak olyan őseink, akik Isten szent ügyén munkálkodtak, a rájuk való emlékezés megerősíthet minket. És ha ezt tovább tudjuk adni, az segíthet megtartani az utódainkat is.

Említene élethelyzeteket, amelyekben megtapasztalta Isten szabadítását?

Középvállalkozásunkat az elmúlt évtizedekben sok külső körülmény tette próbára: világválság, központi árszabályozás, drasztikus adóemelés. A hitbeli bizalom jegyében „hagytunk teret” az Úristennek, hogy ő cselekedjen, amikor mi semmi megoldást nem láttunk. Így maradhattunk talpon, Vas vármegye meghatározó cégei között jegyeznek minket. De a legnagyobb szabadítást édesanyaként éltem meg…

Azzal a gyermekével kapcsolatban, akiről interjún kívül említette, hogy épp most nyerte meg egy lovassportverseny egyik fordulóját „serdülő B” kategóriában?

Igen. Már a szülés komplikációja is nagy trauma volt, hosszú órákra leállt a folyamat. Miután a kicsi szívhangja eltűnt, vákuummal vették ki. A gyermek furcsa volt csecsemőként, de sokáig nem tudhattuk bizonyosan, hogy pontosan mi a baj. Fél év telt el a kicsi születése után, mire a Bethesda Református Gyermekkórházban a főorvos asszony végleges és biztos diagnózist tudott adni – de úgy, hogy előtte két nappal még azzal ellenkező kórismét állapítottak meg egy másik kórházban. Bebizonyosodott, hogy a születés közben elszenvedett oxigénhiány következményeiről van szó. Ennek megfelelően több mint százötven speciális manuálterápiás, mozgásrehabilitációs kezelést kapott a gyermekem. A Dévény-akadémián a súlyos állapota miatt fotóábrái tananyaggá váltak. Nyolc éven át hordtam Zselykét különféle terápiákra. Nem részletezem a küzdelmeket, ezekben sok hitharc is volt. A lényeg, hogy sem a kétségektől, sem az anyai többletfeladatoktól nem omlottam össze, elmondhattam Pál apostollal: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” A gyermekem pedig immár versenysportol, díjugratásban ér el szép eredményeket hazai és nemzetközi versenyeken. Szellemi téren is minden rendben, sőt: az ELTE Bolyai-gyakorló iskolájában nyolc év alatt egyetlen négyese volt a bizonyítványában. Hatalmas kegyelem, hogy idáig eljutottunk.

Az említett vállalkozásukon meglátszik, hogy a tulajdonosok keresztyének?

Járműjavító ágazatunkban időnként akár száz kilométer távolságról is minket választanak ügyfelek, mert híre ment, hogy megbízhatóak vagyunk, és azt adjuk, amire ténylegesen szüksége van a vevőnek. Sosem a gyors meggazdagodás vezetett minket. Valaki azt mondta a családi vállalkozásunkról: „Ők azok, akik a sikert áldásnak nevezik.”

Mintaadási szándékkal?

Nincs ebben célzatosság. A gyümölcstermés sosem az, hogy görcsösen tökéletesnek mutatom magam. Ráadásul a hívő élet nem korlátozódhat a vasárnapi templomlátogatásokra. Egyszer a Hold utcai gyülekezetben felnőttkonfirmáció volt. Meglepődve vettem észre egy nőismerősömet, akivel valaha munkakapcsolatban álltam. Tudtam róla, hogy elvileg egy másik felekezethez tartozik. A felnőttkonfirmációja után megszólítottam: „Hogyhogy konfirmáltál? Hiszen te nem is ide tartoztál!” Mire ő: „Te indítottad el bennem az egészet.” Megdöbbentem, mert hosszan sosem beszélgettünk a hitről, az gondolkodtathatta el, ahogyan a munkakapcsolatunk idején viszonyultam kérdésekhez. Ez Isten és a református egyház felé fordította az érdeklődését.

Hadd provokáljam: az sem akadálya az élő hitnek, ha valaki régi, „veretes” református családból jön?

A családfánkból világos: nem sokkal a hazai reformáció jelentkezése után már reformátusok a Patkók. És amire céloz: szépapám apja, a Neszmélyről származó Nemes Patkó András festette a szentgyörgyvölgyi templom kazettáit 1827–29 között. Ő volt abban az őrségi faluban az első református tanító, iskolamester. Nyugalmazottként épp az egyházasrádóci templomtorony építésén ügyködött, amikor a kazetták festésére visszahívták… A szentgyörgyvölgyi templomban néhány éve emléktáblát avattunk, hogy emlékeztessünk a múlt fontosságára. Hiszen ha voltak olyan őseink, akik Isten szent ügyén munkálkodtak, a rájuk való emlékezés megerősíthet minket. És ha ezt tovább tudjuk adni, az segíthet megtartani az utódainkat is.