Milyen nehéz néha hallgatni, csöndben maradni, és nem a saját magam gondolatait mondogatni folyton! Nehezünkre esik hallgatni azt, aki csupa olyasmiről beszél, ami minket nem érdekel. Nem könnyű hallgatni, ha teljesen egyértelmű ostobaságok hangzanak el. Nehéz hallgatni, ha valami mély belső érzésről és történésről van szó, hiszen sokak számára ijesztő az őszinte mélység. Néha a nekünk legfontosabb embereket meghallgatni is nehéz. Főleg, ha igyekszünk meg is érteni őket. Ha akarjuk is érteni, amit mondanak. Kellemetlen hallgatnunk, ha rajtunk akarnak változtatni. Ha elégedetlenek velünk, ha valamiben helyre akarnak bennünket igazítani. Isten is szinte biztosan arra mutat rá, amin változtatnunk kell. Ebben a zsoltárban például arra: szóhoz kell engedni az Urat, van, amikor nekünk kell hallgatnunk, és meghallanunk, miben torzult el az istenképünk. Miben tértünk el a kijelentett istenképtől, hol kezdtük a saját képünkre formálni Istent és azt, ahogyan imádni kell őt. Áldott a közösség, amely meg tudja egymást hallgatni, és főleg mer Isten előtt csöndben lenni!

Mt 20,1–16

50. zsoltár

Most csak tippelek, de biztos vagyok benne, hogy ha azt mondom: „kiderül, amit hibáztam”, mindenkinek nyomban előbukkan legalább egy megalázó történet az életéből. Mennyi megszégyenítő eset, sértett mondat, felhúzott szemöldök, lenéző tekintet, kigúnyoló kortárs jelenik meg a szemünk előtt! Mennyi csalódott szülői tekintet ég belénk, hogy nem vagyunk jók, mert nem tudjuk azt tenni, amit elvárnak tőlünk. Ez a sok gyomorgörcsös pillanat, amely megőrződött bennünk, mekkora akadálya az Istenhez forduló bűnvallásunknak! Mert valahogy belénk rögződik a szégyen, a kitaszítottság, és amikor eljutunk odáig, hogy Istennel kellene elrendeznünk a dolgainkat, belső kényszerből indíttatva, kiutat keresünk. Mert az sejlik fel bennünk, hogy a tökéletlenségünkkel szembesülni rendkívül kellemetlen, ezért igyekszünk ezt kerülni. De ez a zsoltár végtelen nyíltságával bátoríthat minket. Mert Istennél ez máshogy van! Hála érte! Ő nem szégyenít, nem utál meg, nem tol messzire magától, hanem nagy irgalmával eltörli hűtlenségünket. Micsoda áldás és lehetőség! Nála lehet nyíltan beszélnünk magunkról, a tetteinkről, mert szeret. Mindenen át. Eltörli hűtlenségünket, mintha az nem is lett volna. Áldott, aki él ezzel a lehetőséggel!

Mt 20,17–28

715. dicséret

„Minden nagymenő ott hagyja a névjegyét” – hangzik a mondat a Reszkessetek, betörők! című filmben, magyarázatként arra, miért kell azokban a házakban, ahova betörtek, mindig nyitva hagyni a csapot. Aztán eszembe jut a srác, aki az épületek falaira illegálisan rajzolt képeit kitette a Facebookra, a nyilvánosság elé. Igen, igény van bennünk dicsekedni azzal is, ami nem helyes. Ott hagyni a névjegyünket, megmutatni a nagyságunkat, a vagányságunkat. De ez akkor van így, ha nem Isten oltalmát keressük, hanem más emberek elismerésére vágyunk. Amikor arra van igényünk, hogy az embertársainknak megfeleljünk. Amikor valami szükségletünket a megoldás helyett azzal akarjuk pótolni, hogy látszódni akarunk. Isten lát bennünket. Istennél nem szükséges bárhol is ott hagynunk a névjegyünket ahhoz, hogy emlékezzen ránk. Hiszen ő maga írt be bennünket az élet könyvébe, és vésett a markába minket. Ő maga küldte el fiát értünk. Ő maga a mi biztonságunk, ezért olyanok vagyunk, mint a viruló olajfa. Hosszú (örök) életű. Gazdag termést hozó, amely mások bajára enyhülést ad.

Mt 20,29–34

713. dicséret

A Harry Potter-könyvekben a főgonosz nevét senki sem meri kimondani. Mindenki attól tart, ha megemlítik a nevét, megjelenik. És félnek az erejétől, a hatalmától, a kiszámíthatatlan és irányíthatatlan gonoszságától. Az ő hatalma mellett mindenki kicsinek érzi magát, nem mernek szembeszegülni a „nagy úrral”. A könyvben végül maroknyi csapat győzi le a hatalmas ellenséget, és a többségnek nem kell találkoznia a mindent elsöprő erővel. Nem úgy, mint Istennél. Őt nem lehet legyőzni. Aki úgy hiszi, legyőzheti, és meg tudja tartani életét a hozzá való kiáltás nélkül is, az meg fog lepődni. Ugyanis előbb vagy utóbb mindenkinek szembesülnie kell az Isten rettentő nagy erejével és hatalmával. Egyszer, legalább egyszer mindenki megretten Isten előtt. Egyszer mindenki életében eljön a pillanat, amikor olyasmi történik vele, ami által szembesül az Isten végtelen nagy hatalmával. Ami ijesztő, mert szédítő a kicsiségünk mellette. Szédületes, hogy nem mi magunk uralunk helyzeteket, nem tudjuk magunkat megvédeni, ki vagyunk szolgáltatva ennek a hatalmas Úrnak. És a kegyelem az, hogy a megrettenésben felsejlik: hatalmát nem ellenünk, hanem értünk használja, hiszen fiát küldte el értünk. A haláltól ment meg bennünket, és így a haláltól már nem rettenünk meg.

Mt 21,1–11

388. dicséret

Valóban Isten jósága sugárzik a zsoltáros életébe? Jó hozzá Isten? Hisz épp idegen erőszakosok támadnak rá. Ráadásul akkora jóságot emleget, hogy szabadon, önként áldozik, vagyis kapcsolatba lép Istennel, hódol neki. Már előre kész a hálaáldozatra, pedig még tart a veszedelem, ekkora jóságot lát élete sötét időszakában. Jó vagy nekem, Uram, bármi történik az életemben. Attól, hogy nehéz helyzetben vagyok, a te jóságod nem csillog kevésbé. Nem mosom össze emberek tetteit és döntéseit a te akaratoddal. Tudom, hogy te engeded meg minden lépésüket, de attól még az az ő engedetlenségük nem a te jóságod elvesztése. Jó vagy nekem, Uram, a rosszban is. Most nehezebb időszakot élek meg itt, a földön, de akkor is tudom, hogy te jó vagy. Hatalmas vagy, szabadító. Attól, hogy most nehéz, még te jó vagy, csak a földi, töredezett létünk súlya nyom. De tudom – és tudja a zsoltáros is –, Istenem, mindennél nagyobb vagy, ezért önként áldozok neked. Nem követelmény alapján, nem képmutatásból, nem mások miatt, hanem készségesen, belső indíttatásból, mert jóságod, Uram, semmi földi kincsemhez nem fogható.

Mt 21,12–17

225. dicséret

A bosszúállás tényét valahogy mindig a „szemet szemért” elvhez kötjük. Drasztikus tettnek gondoljuk, és azt érezzük, ezen már túlléptünk, ilyet mi nem cselekszünk. Valóban azt érzem, a bosszúállást ma már finomabb módon űzzük, de lelkileg legalább olyan fájó sebeket tudunk okozni egymásnak. Nézzük meg, kicsiben mennyire alkalmazzuk a bosszúállást, amikor átnézünk a másik igényein, mert szerintünk nekünk van igazunk. Amikor gúnyos megjegyzésekkel próbáljuk meg visszaadni, amit kaptunk, vagy egyszerűen nem veszünk tudomást a mellettünk lévőről, mintha nem is létezne. Tesszük ezt azért, hogy érezzék a haragunkat, megbántottságunkat. Illetve bízunk abban, hogy ebből a másik majd tanul. És ha így lesz, nem bánt meg újra. A zsoltáros Isten kezébe teszi a bosszút, majd az Úr erre is gondot visel. Tudva, az igazság végső soron megvalósul, persze nem a miénk, hanem Istené. S ekkor jön a csoda, hogy bosszú helyett elkezdhetjük megfogalmazni a másiknak, mi az a határ, amelyet legközelebb nem léphet át velünk szemben. Hogy már nem móresre akarjuk tanítani őt, hanem elmondani neki, mi bánt bennünket, és mit szeretnék másképp. Mert az igazság Isten kezében van, gondot visel sértettségünkre és dühünkre, mi magunk késszé válunk a világos és határozott kommunikációra.

Mt 21,18–22

1. zsoltár

Játék a szavakkal a célunk érdekében. Egy kis csavarintás erre, egy kicsi arra, hogy a kívánt benyomást tudjuk kelteni a célközönség előtt. Ez az, amikor mi ferdítjük el a szavainkat. A másik esetben a mieinket torzítják el. Mert nem akarnak megérteni bennünket, vagy nem éri meg nekik érteni, amit mondani akarunk, mert más a céljuk. Mi a ferdítés? Tudatos távolság tartása egymástól, a lehetséges kapcsolattól. Távolság a valóságtól, a hitelességtől, az őszinteségtől. Arról beszél az Ige, hogy lehetünk őszinték a magunk ügyeiben, és merhetjük megérteni a másikat. Ha mégsem tudjuk ezt megtenni, álljunk meg egy pillanatra, és vizsgáljuk meg, milyen belső érzés mozgat minket arra, hogy a másiktól való távolságot válasszuk. Vigyük imában ezeket Isten elé! Mert lehet bátorságunk kapcsolódni egymás mondandójához is, a valósághoz is. Hiszen ember mit árthat nekünk? És tartozunk Istennek a neki tett fogadalmainkkal. A hálánkkal, hiszen megmentett minket, Fia által. Tudunk az élet világosságában járni, bátran lehetünk őszinték. Nyugodtan megérthetjük a másikat, nem kell kifacsarnunk többé a szavait. Ha félünk is megtenni az első lépéseket, benne bízhatunk!

Mt 21,23–27

229. dicséret