Gyermekeim kiskorának nyaraiból arra emlékszem, hogy nem szerettük a felhőket, mert többnyire esőt, borús időt, lehűlést jelentettek. A Bibliában kétszeres jelképként is jelen van a nap. Egyrészt kifejezi Isten dicsőségét, az Úr tónusát, Jézus Krisztus szentségét, dicsőségét. Amikor János apostol lélekben elragadtatik, Jézus Krisztust látja, akinek „tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik” (Jel 1,16b). Igaz, a tikkasztó hőség viszont sokszor az ítélet jele a Bibliában, például ebben a versben A zsoltárok könyvéből: „Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm már ellankadt, mint a nyári hőségben.”

Fürdés közben egy tóban talán sokkal jobban felfigyel az ember a felhők mozgására. Egyik nap a lubickoláskor azt vettük észre, hogy teljesen eltakarják a felhők a napot, a sugarai mégis erőteljesen áttörnek közöttük. Nyolc-tíz fényes nyaláb is látszott, miközben a forrás egyáltalán nem. Nem hiába ismerjük a közmondást: „A felhők mögött is ott ragyog a nap.”