Mindig megdöbbent, hogy nincs olyan kisközösség, ahol ne lenne konfliktus. Vegyünk egy tanári kart bármely kistelepülésen. Garantálhatóan van, aki szerette volna az egyik órát, termet, osztályt, de más kapta meg. Biztosan akad két olyan munkatárs, akit hírbe hoznak, hogy viszonyuk van – esetenként nem is alaptalanul. Ahol emberek vannak, érdekekkel, véleményekkel, személyiségjegyekkel, ott mindig lesz súrlódás.

Különösen így van ez a házasságunkkal. Kire sértődnénk meg napjában többször, ha nem a férjünkre, feleségünkre? Vele kötöttük össze az életünket, vele töltjük az időnk tetemes részét, a háztartásban ütköznek ki leginkább a hiányosságaink, sietségünk és figyelmetlenségeink. Ki mással súrlódnánk? A szomszéddal ugyan nincs értelme értekezni arról, hogyan nyomjuk ki a fogkrémet… Van, hogy az összedörzsölődésünk lassabb, finomabb, kedvesebb, és csak jóleső hőt termel, de időnként veszélyesen szikrázik.

És így van az egyházban is. Hol másutt fájna, ha a társam kemény mérce elé állít, ha nem a gyülekezetemben, ahol pedig ugyanaz a Krisztus gyűjtött egybe minket? Mégis méricskéljük egymás jogos ottlétét… Hol máshol fájna, ha más kapja meg a köszönetet, figyelmet, segítséget, kitüntetést, pozíciót, ha nem ott, ahol vagyok, és ahol egyébként sokkal hozzá is járultam a közöshöz, adománnyal, szolgálattal, reménnyel? A szervezetben feljebb lépve: nincs olyan választás, amelyben valaki ne maradna alul. Hol máshol fájna, ha másnak valamiért indokoltabbnak tartották a szolgálati autót, másnak jutott valamiért az állás, vagy épp elküldték valahonnan… ha nem az egyházszervezetben, ahol nemcsak jelen vagyunk, de kitettük a lelkünket is, és mindannyiunk belső vágya is ráadásul, hogy igazságosabban, szentebb módon működjön, mint a világ. A legnagyobb sebeket egymástól kapjuk az egyházban.

Az első hírem: jó, ha fáj. Mert az azt jelenti, hogy itt vagy. Még itt vagy. Hogy nem választottad a széles utat, a könnyen járhatót, az olcsót, nem mondtál le az egyházról, és még bánt a rossz. A második hírem, hogy nem alaptalan a vágyad: lesz igazság, csak teljességében talán nem ezen a világon, de ez vezet oda. A harmadik: ilyenkor kicsit Krisztus sorsában osztozol, ami méltatlanul nagy megtiszteltetés!

Ahogy Pál Feri mondja, mindenki megkapja valahol az élete során azt a nagy döfést, sérülést, amely aztán nagy válaszút elé állítja: mihez kezd vele? Lehet egy életen át sértettségből élni, visszavonulva, kifelé mutogatva. Vagy lehet bosszúhadjáratot folytatni, nemcsak a bojtot levágni, mint Dávid, hanem listázni, ki mit vétett, és dühből élni egyik napot a másik után. Vagy, ahogy azt a Biblia elénk állítja, lehet a rosszat meggyőzni jóval. Imádkozni azért, aki bántott, akitől sérültem, új és új esélyt adni neki. Az a Krisztus, aki behívott ebbe az egymást dörzsölő társaságba, ez utóbbira hív. Kérj tőle erőt hozzá!