Mindig megdöbbent, hogy nincs olyan kisközösség, ahol ne lenne konfliktus. Vegyünk egy tanári kart bármely kistelepülésen. Garantálhatóan van, aki szerette volna az egyik órát, termet, osztályt, de más kapta meg. Biztosan akad két olyan munkatárs, akit hírbe hoznak, hogy viszonyuk van – esetenként nem is alaptalanul. Ahol emberek vannak, érdekekkel, véleményekkel, személyiségjegyekkel, ott mindig lesz súrlódás.

Különösen így van ez a házasságunkkal. Kire sértődnénk meg napjában többször, ha nem a férjünkre, feleségünkre? Vele kötöttük össze az életünket, vele töltjük az időnk tetemes részét, a háztartásban ütköznek ki leginkább a hiányosságaink, sietségünk és figyelmetlenségeink. Ki mással súrlódnánk? A szomszéddal ugyan nincs értelme értekezni arról, hogyan nyomjuk ki a fogkrémet… Van, hogy az összedörzsölődésünk lassabb, finomabb, kedvesebb, és csak jóleső hőt termel, de időnként veszélyesen szikrázik.

És így van az egyházban is. Hol másutt fájna, ha a társam kemény mérce elé állít, ha nem a gyülekezetemben, ahol pedig ugyanaz a Krisztus gyűjtött egybe minket? Mégis méricskéljük egymás jogos ottlétét… Hol máshol fájna, ha más kapja meg a köszönetet, figyelmet, segítséget, kitüntetést, pozíciót, ha nem ott, ahol vagyok, és ahol egyébként sokkal hozzá is járultam a közöshöz, adománnyal, szolgálattal, reménnyel?