Sokszor belefáradva és elszomorodva vesszük tudomásul a világban zajló fejleményeket, köztük a keresztyénellenes megnyilvánulásokat. Számtalanszor elmondtuk, leírtuk, olvastuk mindezt. Amikor erről beszélünk, olyan tehetetlen hozzátartozónak érezzük magunkat, aki az öntudatlan beteg ágya mellett századjára is elismétli a betegség tüneteit.

Valami ilyesféle keserű tehetetlenséggel szemléljük, amikor világunk letépi magáról értékeit, és szinte már pőrén egyensúlyoz a mélység felett. Eközben a hírekben csak az elkövetők és az áldozatok személye, neve, életkora változik. Gyermekek, felnőttek, idősek lesznek mártírjai egy végzetesen elrontott korszaknak. Európa békéjét magányos késes támadók hasítják rojtosra, miközben a woke farizeusai félrenéznek. Mi pedig tehetetlennek érezzük magunkat, egyre kevesebb hírt követünk, próbáljuk védeni ingatag lelki békénket.

Vajon mit kellene tennünk ilyen helyzetben? A kérdés jó ideje ott ismétlődik bennünk. Egyének és közösségek ajkán hangzik fel a „Hogyan tovább?”, a „Mit tegyünk?” útkeresése. És minden újabb kórtünetet jelző hír egyre inkább elbizonytalanít a válasz megtalálása felől.