Az Ige mellett

IX. 15. VASÁRNAP

(4b) „Isten elküldi szeretetét és hűségét.” (Zsolt 57)

Hány olyan helyzetre emlékszünk, amikor vágtuk a centit, hogy valami, ami megkeseríti az életünket, véget érjen. Amikor számoltuk a napokat, hogy az, ami nehéz, ami terhes, végre tovaszálljon. Ezek a várakozások még nehezebbek voltak, amikor nem tudtuk, meddig tart még a nehézségünk. Amikor csak a remény maradt, hogy talán már nemsokára véget ér, de pontosan nem tudtuk, mikor. A zsoltár írója is várja az oltalmat, védelmet, amíg el nem vonul a veszedelem. De mennyivel többet remél a problémájának elmúlásánál! A mélységben nemcsak segít az Isten, ismeri fel a zsoltáros, hanem szeretetét küldi el nekünk. Mennyivel több ez, mint maga a segítség, a puszta tény, hogy megoldotta a problémámat! És mi mennyiszer leragadunk ennyinél: „De jó, hogy véget vetettél ennek a problémának, Uram!” Mennyiszer csak a segítség kell, hogy oldódjon meg valami, legyen már végre vége. Azonban a megoldáson, a megkönnyebbülésen továbbmutat az Ige: ott az Isten szeretete. Ott a hűsége, amellyel bennünket tart. Tart most és örökké. Ezért tör ki a zsoltáros hangos hálával. Dagad az erőtől, a hajnalt már ő ébreszti lelkesedésében. Mert kapcsolata van, megtartó szeretetviszonya. Ilyen, amikor nem csak elfogadjuk egy nehézség végét, hanem felismerjük a szabadulásban rejlő szeretetet, hűséget. Feltölt, energiával halmoz el, célt ad, jókedvet és lendületet, az ő dicsőségére.

Mt 21,28–32

461. dicséret


IX. 16. HÉTFŐ

(8) „Tűnjenek el, mint a szétfolyó víz!” (Zsolt 58)

Egy nyilatkozatban olvastam nemrég: „Olyan világban élünk, ahol másokkal küszködni és harcolni kell [...]. A rendszer normalizál olyan tulajdonságokat, viselkedéseket, amelyek elszakítanak minket önmagunktól”! Mennyi olyan rendszer részesei vagyunk, amelyek normalizálnak bántásokat, mérgező helyzeteket! Pillantsunk vissza az iskoláskorunkra vagy családi rendszereinkre, munkahelyi működésekre, amikor az emberségességet legyőzte a rendszer automatizmusa. Amikor a mérgező szavak kaptak teret. Amikor ilyen indulatok áradtak szét. Gondoljunk arra, amikor tompa füllel tűrnek igazságtalanságokat. Amikor egy kedves gesztust mérgező szándék tesz semmissé. E helyzetek kitisztulására vágyakozik a zsoltáros. Legyen valami nagy víz, amely kimossa a sebeket, a kapcsolatainkat, a szokásainkat. Ami a sok mérget, amit nyeltünk, kimossa belőlünk. Valami nagy tisztulás, amely elviszi a mérgezőt és a mérget. Hogy megélhessük, aki hisz Jézusban, annak belsejéből méreg helyett – ahogy az Írás mondja – élő víz folyamai ömlenek, bármi történjen. Áldott az igaz, aki ezt a jutalmat megkapja!

Mt 217,33-46

  1. zsoltár

IX. 17. KEDD

(16) „Ennivaló után kóborolnak, és ha nem laknak jól, vonítanak.” (Zsolt 59)

Rengeteg étkezési tanácsot kapunk, megannyi ötletet, mivel táplálhatjuk egészségesen a testünket, mely ételek lehetnek hosszan tartó erőforrásaink. A zsoltáros is arról beszél, milyen erőforrásokat választunk az életünkben. Arról beszél, amikor a másik megrágása a cél, az erőforrás. Ismerős az, amikor valaki egyenesen tesz azért, hogy mindig új témája legyen, amelyen rágódhat? Vagy: ha akarsz, akkor sem tudsz soha megfelelni, mert bármit teszel, lesújtó nézéssel és félmondattal elintézik, hogy ne érezd elég jónak magad? Vagy amikor úgy érzed, nagyítóval járnak körülötted, és keresik, mit rontasz el? Hány ember jár keresve, kutatva a pletyka, leszólnivalók után! Kóborolnak, keresik a „betevő falatot”, hogy más nehézségei miatt elég jónak, nagynak, akár hibátlannak, elfogadottnak érezhessék magukat. Nekik ez a vágy adja az erőforrást. Tegyük fel hát a kérdést, hogy ne másokról legyen szó végre: mi az én erőforrásom? Hogyan viszonyulok én mások gyengeségeihez? Én mi után kóborolok? S az én szám mit szól? „Te vagy az én erőm, rólad zeng énekem. Erős váram az Isten, az én hűséges Istenem!” Ez hosszú távú erőforrás, örök életet ad, minden kóborlást kivált.

Mt 22,1–14

622. dicséret


IX. 18. SZERDA

(14) „Isten segítségével hatalmas dolgokat viszünk véghez…” (Zsolt 60)

Szabad az Istennek panaszkodnunk? Mennyire figyel a mi bajainkra? Milyen mértékben részletezhetjük neki a problémáinkat, és milyen sűrűn? Az emberekkel különböző mélységben, de meg-megosztjuk az esetleges nyűgeinket. Sokan hangzatos jó tanácsokkal látnak el, néhányan hallgatnak, páran közülük segítenek is. És jó érzés alaposan kipanaszkodni magunkat. Jó mástól hallani, hogy igazunk van. Néha jólesik az is, ha sajnálnak minket. Sok feszültség kiáramlik ilyenkor belőlünk, és megkönnyebbülünk. Tehát sok minden történik, de változás kevésszer – hacsak nem segítő beszélgetésről van szó. A zsoltáros a legjobb helyen panaszolja el nehézségét. Ki másnak mondhatná el, mi nyomja a szívét, mire lenne szüksége? Ki más volna a változás olyan elhivatott segítője, mint Isten? Mi az a probléma, amelyet te vinnél Isten elé? Mi az, amiben neked van szükséged arra, hogy Istennel hatalmas tettet vigyél véghez? Mi az a változás, amelyben Isten tervez veled hatalmas cselekedeteket? Tárd Isten elé a kérdést, panaszold el neki bánatod, gondod, és merd meghallani válaszát, kérd el, hogy merd megcselekedni tervét!

Mt 22,15–22

759. dicséret


IX. 19. CSÜTÖRTÖK

(2) „Hallgasd meg panaszomat, Istenem, figyelj imádságomra!” (Zsolt 61)

Hányszor gördülnek akadályok az imádsággal tervezett percek elé! Mennyiszer alakul másként az Isten Igéjének szánt időnk, mint ahogyan terveztük! A zsoltáros arra kéri Istent, hallgassa meg, figyeljen rá. Ő, aki messzire került a templomtól – ezáltal Isten közelségétől –, mégis imádkozik. Mégis kér, remél, kiált. Ez a példa adhat erőt nekünk is kérni, amikor lankadnánk. Imádkozni akkor is, amikor úgy érezzük, messzire sodródtunk az Úrtól. Bűneinket megvallani még akkor is, ha nem akarunk szembenézni önmagunkkal. Ne csüggedjünk el, merjünk kérni! Még ha azt tapasztaljuk is, hogy az emberektől hiába kérünk bármit, saját magunknak kell megoldanunk az életünk nehézségeit. Engedjük, hogy Isten kijavítsa az emberek által megismert működésmódot, hogy megéljük, ő meghallgat és figyel ránk akkor is, amikor senki sem. Ne engedjünk annak a csábító – és Istentől távol tartó – kísértésnek sem, hogy esetleg önmagunkat érezzük kevésnek az imádsághoz. Isten a fiát küldte el értünk. Miért volnánk kevés neki? A zsoltáros el van zárva Isten közelségének kultikus megélésétől, menedék nélküli, kiűzetett állapotában az ima ad neki erős várat. Ez az ő menedéke. Az imádság az ő biztonsága, reménye. És a miénk is.

Mt 22,23–33

797. dicséret


IX. 20. PÉNTEK

(2) „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget.” (Zsolt 62)

Mitől csendesül el a zsoltáríró lelke? Megéli, hogy összetörtségében nem muszáj aggódnia. Hogy nem neki kell megoldania a válsághelyzetét. Hogy habár kidőlésben lévő falnak érzi magát, elég bátor megélni, hogy csak bízik és remél. Mer megállni és megélni azt, ami van: az Isten erejét és szeretetét, amely kősziklaként tartja őt a legnagyobb krízisében is. Nekünk sokszor egy egyszerű vasárnap erejéig sincs bátorságunk megállni és gyönyörködni abban, amit kemény munkával megvalósítottunk, amit Istentől kegyelme révén kaptunk. Mert valahol az a hiedelmünk, belső késztetésünk, hogy egész héten a munkánk rabjai vagyunk, most végre azt teszünk, amit akarunk. Eljött a mi időnk. Mintha az Istennek szentelt nap időpazarlás volna. Pedig e nap a csendesség titka. S ahogy megtanulunk gyönyörködni abban, amit kaptunk Istentől, és bízni a kősziklánkban, csendesedik a lélek, mert megéli: nem kell aggódnia. Hogy lehet törékeny, mert vigyáznak rá. Nem mindenért ő a felelős. Nem egyedül viszi az élet terhét, van erős vára.

Mt 22,34–40

119. zsoltár


IX. 21. SZOMBAT

(4) „Mert szereteted az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít.” (Zsolt 63)

Egyik nap nagyon elszomorodtam valamin, és a fiam ezekkel a szavakkal lépett oda hozzám vigasztalón: „Mama, több az élet ennél, ez csak egy kis része!” A bánatunkban meg tudunk feledkezni arról, mennyi minden létezik még az adott helyzeten kívül az életben. Dávid messze-messze túllát azon a mélységen, amelyikben éppen van. Megérti, hogy több az élet a puszta helyzeténél. Nem csupán annyi az élete, hogy most a pusztában bujdosik. S megérzi, hogy Isten szeretete az életnél is nagyobb. Mi az életünk? A testünk? A lelkünk? A gondolataink? A megélt élményeink? A kapcsolataink? A pénzünk? A biztonságunk? Bármelyik vagy bármi ezeken kívül a saját válaszunk a feltett kérdésre, a zsoltáros azt mondja: „Szereteted az életnél is jobb.” Jobb a fizetésemnél, jobb a nyaralásomnál, jobb a megbecsültségemnél. Jobb a te szereteted a létezésemnél. Mindennél, amit én az életnek, életem meghatározó részének tartok. Az Istennel való szeretetkapcsolat nemcsak érzelmi állapot, hanem erő, amely áthat mindent. Ez a szeretet megtartó erő, amely az elismerésnél, a sikernél és a megbecsülésnél is mélyebben hat ránk, hiszen mindenen, időn és téren át tartó kapcsolat.

Mt 22,41–46

110. zsoltár