Először Budapestre vezetett az útja Erdélyből. Miért?

Marosvásárhelyen születtem, a kommunizmus utolsó diákjai egyikeként érettségiztem az Unirea nevű líceum (gimnázium) matematika–fizika profilú osztályában. Közel állt hozzám az irodalom, szívesen szavaltam, a színészettel is kacérkodtam. Tizenévesen barátnőimmel kazettás magnóra mondtuk fel gondolatainkat, saját verseinket, majd kölcsönadtuk egymásnak. A felvételeket édesanyám őrzi. 1990-ben Szegedre felvételiztem matematika– fizika tanári szakra. Közben kiderült, hogy indul egy kísérleti csoport a debreceni tudományegyetem kihelyezett tagozatán, Békéscsabán, így végül ezt választottam. A tanítói képesítés mellé gyógypedagógiai kiegészítő képzés is tartozott. Külön a határon túli magyarok számára létrehozott tanmenet szerint tanultunk. 1990 volt ugyanis az első év, amikor a magyar állam vállalta a határon túli fiatalok taníttatását, célul tűzve ki egy értelmiségi mag kinevelését. Büszke vagyok arra, hogy ennek részese lehettem, bár nem volt mindig könnyű. Az első időszakban, amikor a kollégiumból péntekenként mindenki elment, ürességérzés fogott el… Muszáj volt nekem is hazamennem. Péntek délutántól szombat reggelig utaztam Békéscsabáról Kürtösig, onnan Segesvárig, végül Marosvásárhelyig. Útközben soha nem tudtam, hogy a következő vonatra sikerül-e jegyet vennem. Kürtösön éjjel négy órát kellett a villany és fűtés nélküli vonatban várakozni a csatlakozásra. Mégis minden hétvégén hazautaztam az első félévben.

Miután elvégezte a képzést, visszament Erdélybe?

Úgy kellett volna történnie, azonban 1993-ban egykori osztálytársaim, akik Székelyudvarhelyen végezték a tanítóképzőt, szomorú esetekről számoltak be: nehéz körülmények közé kerültek, nem kaptak osztályt, éhbérért dolgoztak... Rengeteg áldozatot hoztam a három év alatt azért, hogy tanulhassak; nem ezt kívántam magamnak. Végül Szegeden folytattam tanulmányaimat, közben tanítottam az egyetem gyakorlóiskolájában. Később a szívem mégis visszahúzott, így 2008-ban visszaköltöztünk. Amikor elindult az Erdélyi Magyar Televízió, megpályáztam egy szerkesztői állást, de nem hittem, hogy harmincöt év feletti, háromgyermekes anyaként sikerülni fog. Rengetegen pályáztak, mégis felvettek. Új szakasz kezdődött az életemben. Házat vettünk egy Marosvásárhely melletti dombtetőn, ahonnan a Maros-part és az egész szülővárosom látható. Úgy éreztem, a lelkem hazaért… Minden szempontból nehéz volt újrakezdeni, de soha nem fogom megbánni. A szüleim mindenben támogattak. Az életük az unokák közelségével szemmel láthatóan újabb értelmet nyert, a visszaköltözésről való döntésben tehát ez is erőteljes érv volt számomra: nem akartam, hogy a gyerekeim csak vakációk idején lehessenek velük.

Melyek a legmaradandóbb emlékei a televíziózás legelső éveiből?

Amikor 2008 őszén elkészült a nagystúdió, éjjel kettőkor én mondhattam be: „Jó reggelt az Erdélyi Magyar Televízió nézőinek!” Amit akkor éreztünk mindnyájan, mindig velem marad. Több műsor szerkesztése, vezetése mellett élő stúdióbeszélgetésben vezettem a hitéleti-közéleti magazint. Ehhez viszsza kellett kapcsolódnom az erdélyi egyházi életbe, és feszített tempóban, a heti műsoraimra készülve folyamatosan képeznem magam. A Hitéletben célom volt megmutatni a hívő és nem hívő nézőknek, mit veszítenek azzal, hogy nem vesznek részt a közösségi életben. Ezt az alapvetést többször kimondtam, továbbra is vállalom. Hiszem, hogy nemcsak az egyház számára fontos, hanem mindannyiunk életének meghatározó pillére a közösségi lét. Nincs más, ami úgy szab keretet, hogy közben az életnek értelmet is ad – már ha tudatában vagyunk: az életünknek a másokért végzett szolgálat ad értelmet.

Vallási műsora befolyásolta személyes hitét?