Mi a templomhoz köthető első emléke?

Kárpátaljáról származom, a Beregszász melletti Kígyóson nőttem fel, de a nyarakat általában a nagyszüleimnél, Beregdédán töltöttem, ahonnan édesanyám származik. Mind a két ág régi református család, nagyapámmal vasárnaponként elmentünk a templomba, elég messze volt, és az istentisztelet reggel nyolckor kezdődött. Ötéves lehettem, amikor az egyik vasárnap a padban elnyomott az álmosság, felálltam és elindultam haza. Nagyapám nem jött velem, ő ott maradt. Máig emlékszem, hogy amikor hazaértem, súlyos beteg nagymamám meglepődve kérdezte: „Te hogy kerültél haza?” Így feleltem neki: „Álmos voltam, de nagyapa nem törődött velem, csak dalolt, dalolt, én pedig hazajöttem.”

Hogyan tudta megélni a reformátusságát Kárpátalján?

Kockázatos volt vallásosnak lenni a szovjet időben, benne volt a pakliban, hogy megtorlások érik a gyakorló keresztyéneket. Engem például nem vettek fel a helyi termelőszövetkezetbe, miután agrárdiplomát szereztem az Odesszai Mezőgazdasági Főiskolán. Mondjuk ennek nemcsak a templomba járás volt az oka, hanem az is, hogy mindkét szülőm a rendszer által üldözött családok tagjai voltak, és nem mellesleg én lettem volna a második diplomás a szövetkezetben a téeszelnök után. Kígyóson szolgált Forgon Pál református püspök, amikor megszülettek a gyermekeim, mind a kettőt ő keresztelte. Az első fiunkat este vittük át hozzá a parókiára, a másodiknál ő jött el hozzánk. A reformátusságát a családunk úgy élte meg, hogy nem volt szabad a külsőségekkel foglalkoznunk, de a hitünket minden körülmények között megtartottuk, pedig sokszor kerültünk kilátástalan helyzetbe. Olyanokba, amelyekről azt gondoltuk, nincs kiút belőlük. Ezek sokszor a csodával határos módon oldódtak meg.

Tud esetleg példát mondani erre?

Már Magyarországon éltünk, az akkori munkahelyemen ki akartak zárni egy projektből, amelybe rengeteg időt, munkát tettem. El akartak lehetetleníteni, hiteltelennek állítottak be. Megviselt, amikor épp nem dolgoztam, akkor is azon törtem a fejemet, hogy most hoznak valami súlyos döntést a fejem felett. Elmentünk kirándulni Egerbe a feleségemmel, végigjártuk a város gyönyörű templomait, az egyikben találtam egy imakérős ládát. Leírtam a gondomat, és kértem, hogy imádkozzanak értem. Szűk egy hét múlva behívtak elbeszélgetésre a munkahelyemen, majd minden megváltozott. Utána már zökkenőmentesen mentek az ügyek. Egy másik esetben az Úr egy portás által segített meg minket, aki beengedett bennünket valakihez, akit – tudtán kívül – elérhetetlenné tettek számunkra a munkatársai, így nem is hallott és nem is foglalkozott az ügyünkkel. Persze nehézségek mindig vannak, de ha a gondjaidat az Úrra bízod, ő mindig segít.

Nehezen ment a gyülekezetváltás, miután Magyarországra költöztek?

Nem, mert számunkra – értsék jól az olvasók – nem a gyülekezet és nem a lelkipásztor számított, hanem a közösség, hogy elmehessünk templomba és ott együtt lehessünk. 1998-ban települtünk át, 2008-ban költöztünk Nádudvarra és lettünk a gyülekezet tagjai. Befogadó közösségre találtunk, ráadásul legnagyobb örömünkre délelőtt tartották az istentiszteletet. Kígyóson délután kettőkor volt, nekem pedig még az is hiányzott, amit gyermekkoromban annyiszor átéltem: a templomból a gőzölgő húsleves illatára hazaérkezni.

Van olyan bibliai Ige, amely különösen fontos önnek?

Évek óta fontosnak tartom azt a Márk evangéliumában is olvasható Igét, amelyben Jézus azt mondja: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.” Nehéz szívvel nézem az elöregedő gyülekezeteket, és ahol csak tudom, pártolom és segítem a gyermekek hitre nevelését. Ha azt akarjuk, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen, hogy megmaradjunk keresztyén országnak, akkor több felekezeti bölcsődére, óvodára, iskolára van szükségünk, megfelelő, hitben élő pedagógusokkal. Így tudnának épülni a gyülekezeteink.