... kell állnunk a haragosunkkal ahhoz, hogy elmondjuk vagy levélben megírjuk, mi bántott minket a viselkedésében. Lényeges, hogy letisztult, nyugodt hangnemben, békességesen, nem ítélkezve, szinte tárgyilagosan csupán az érzéseinket és fájdalmainkat közöljük. Ne zsaroljuk, ne fenyegessük (Isten ítéletével sem)! A korábbi találkozásokon nem adtunk esélyt egymás meghallgatására, nem érveltünk, hanem véres csatákat vívtunk és megsebesültünk. Sértegettük, bántottuk egymást, nem folytathatjuk így tovább. Nem értünk egyet, másként látjuk a helyzetet és a történteket. Tudassuk, mondjuk vagy írjuk le, mi fáj, mi az, amit nem szeretnénk még egyszer átélni, amit nem tudunk elfogadni. Például a megvető, lekezelő, gúnyos hangvételt vagy a kioktatást. Ha a kölcsönös tisztelet és emberi méltóságunk megbecsülésével tudunk beszélni, akkor folytassuk a kapcsolatot, másként nem érdemes.

Erre a higgadt hangvételre és tárgyilagosságra viszont csak akkor jutunk el, ha a lelkünkben már megbékéltünk, elcsitultak az indulatok, azaz megbocsátottunk. Először tehát Isten előtt, a belső szobában kell a haragot, a sérelmeket, a dühös lelkiállapotunkat felismerni, „kitombolni”, kibeszélni, és tőle kérni, hogy segítsen kezelni és dolgozni magunkban. Erre időt kell szánni. Néha hónapokat, éveket is. Tart, ameddig tart. Ez a belső küzdelem az első része annak a folyamatnak, amely eljuttat arra, hogy szóba álljunk, levelet írjunk majd a haragosunknak. Ha már megszületett ez a békesség, azt megérzi a másik is. Ha Krisztus követői vagyunk, keresnünk kell ezt a szelíd és emberséges magatartást akkor is, ha a nézetkülönbségek maradnak és tovább is feszülnek közöttünk, mert másként gondolkozunk. Ezt lehet hordozni.

Be kell látnunk, hogy helyettünk nem járhatja meg senki más ezt a nehéz belső utat, nem mászhatja meg a harag hegyét. Hiábavaló volna varázslatért, csodáért imádkozni (tudniillik ilyen belső harcok nélkül, csak úgy adjon Isten ingyen békét közöttünk). Nekünk kell megtalálnunk a kiengeszteléshez a lépéseket. Ennek a lelki tusának a végét áldja meg Isten azzal, hogy már nem a másiktól várjuk a feloldozást, a bocsánatkérést (ami, meglehet, soha nem is következik el), hanem tőle nyerünk szabadságot. Azt, amely eloldoz a függőségből a haragosunktól.

A megbocsátás tehát elsősorban az én személyes kapcsolatom Istennel. A belső szobában születik Isten ajándékaként. Az ismétlődő bántások kereszttüzében is tartást ad arra, hogy képviseljem a küzdelmem gyümölcsét, hátterét, és éreztessem ezt az ellenfelemmel.

(folytatjuk)