Miképpen változott a történelem folyamán a prófécia mint fogalom jelentése?

A jelentése nem változott meg, viszont a hordozóinak a megítélése igen: Isten kiválaszt egy küldöttet, hogy olyan üzenetet fogalmazzon meg az egyház közössége számára, amelyet annak hivatalos képviselői addig nem fedeztek fel. A XX. század egyik jeles római katolikus teológusa, Karl Rahner hangsúlyozta, hogy az egyház számára mindig rendelkezésre áll a kijelentés, viszont hiába van meg minden tudásunk arra nézve, mi lehetne a követendő, a gyakorlatban mégsem tudjuk, mit kellene tennünk. Isten küldötte ebben a bizonytalanságban nyújt mennyei útmutatást – olyan üzenetet, amely a meglévő kijelentésekből nem következik egyértelműen.

Miért változik a megítélésük?

Az Ószövetség klasszikus prófétai korszaka a fogság után lezárul a Kr. e. VI–V. századra. A zsoltárok könyvében ezt olvassuk: „Jeleket nem látunk, próféta nincs többé, és senki sem tudja, meddig tart ez még.” Isten Jeruzsálem újjáépítésénél egy rövid ideig ismét kijelenti akaratát, azután viszont a klasszikus prófétai szerep fokozatosan eltűnik, helyét a régi szövegeket magyarázó írástudók veszik át. A pünkösd hoz radikális változást, amikor az apostolok nyelveken szólnak, Péter pedig arról beszél, hogy beteljesedett Jóel próféciája: „Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak”. Az ókeresztyén gyülekezetek ekkor még Jézus azonnali visszajövetelének tüzében égtek, a második, harmadik generáció viszont megérti, hogy tovább kell várakozniuk, ezért stabilabb, intézményesített szervezetté igyekeznek formálódni. Felemelkedik az egyházi vezetőség, és a próféták, akik az adott pillanatban, adott körülmények között mondták el az Úr akaratát, ekkor már főképpen istentiszteleti keretek között teszik ezt, és fokozatosan kiszorulnak a gyülekezet életének vezetéséből.

Ahogy a disszertációjában is fogalmazott: „A második század végétől a prófécia alkonyáról és a keresztyén filozófia virradatáról beszélhetünk.” Mennyire különül el Krisztus követésében az intézmény a karizmától, a lelkipásztor a prófétától és a racionalitás az eksztázistól?

Szeretjük ezeket a fogalmakat szembeállítani egymással, és úgy gondolni az eksztatikus – őrjöngő és hasonló jelzőkkel megbélyegzett – prófétákra, mint akiknek semmi közük sincs a Szentírás magyarázatához és a több évezredre visszamenőleg felgyülemlett egyházi hagyományhoz, pedig ez nem igaz. Az ókori keresztyének is így voltak a Kr. u. 165 körül megjelenő prófétai mozgalommal, a montanizmussal, amely főképp a szegények és a társadalom által lenézettek között végezte szolgálatát. Két évtized alatt az akkori Római Birodalom szinte összes szegletében megjelentek, viszont a filozófiailag képzett városiak számára eksztatikus prófétáik viselkedése szokatlan és érthetetlen volt, szembement a hagyományokkal. Az intézményesülő egyház „őrjöngéseikre” hivatkozva, de valójában egyházpolitikai nézeteik miatt utasította el és számolta fel a tevékenységüket.

Honnan tudhatják a keresztyének, hogy egy prófécia valóban a Szentlélektől származik-e?

Nehéz kérdés, erről annak a közösségnek kell döntenie, amelyhez az isteni üzenet küldetett. Három szempontot érdemes szem előtt tartanunk. Az első Pálé, aki a korinthusiaknak arról ír első levelében, hogy a próféták ítéljék meg egymás kijelentéseit, a thesszalonikai gyülekezetet pedig így figyelmezteti: „A Lelket ne oltsátok ki […], de mindent vizsgáljatok meg…” Hinnünk kell, hogy a Szentlélek felhatalmaz közülünk némelyeket a lelkek megkülönböztetésére, megítélésére, ahogyan ez a kegyelmi ajándékoknál is olvasható. A második szempont, hogy ...