Amikor vendégeink érkeznek, a legtöbben megkérdezik, hova ülhetnek le az asztalunknál, mert nem szeretnék senki helyét elfoglalni. Ez kedves gesztus, valóban tudunk ragaszkodni a szokott helyünkhöz. A székemhez az asztalnál, a padomhoz a templomban. A kedvenc karosszékhez. A helyemhez, pozíciómhoz a családban, osztályban, baráti közösségben. Mert mindezek biztonságot, kényelmet nyújtanak nekünk. És ott van persze a helyünk Isten mellett. Az istenkapcsolatom. Az a bizonyos kőszikla, ahova mindig felmehetek, mert a segítségemre rendeltetett. Amely mellettem áll minden élethelyzetben, és én döntöm el, mikor kapaszkodom fel rá, mikor kérem a segítségét, mikor húzódom a védelmébe. Nem azért lett segítségem, hogy minden egyszerű legyen az életemben, hanem hogy a töredezett világból kimentsen, és tökéletes életbe vigyen át a halálom után. Ahogy egy fáradt nap után lerogyni a karosszékembe megnyugvást és levegőt hoz, úgy jelent Isten levegőt, magasságot a nehézségekben és a halállal szemben is. Így ragaszkodjunk minden földi helyünknél jobban az Istennel való kapcsolatunkhoz!

Mt 25,1–13

618. dicséret

Ha a király kapcsolatban áll Istennel, és törvényei alapján végzi pozíciójához mért feladatait, nem érheti baj a népet. Ha jól van a király hite, biztonságban van a nép is az ellenségtől. A nép ily módon tükrözi vissza a király istenkapcsolatát az Ószövetségben. Hol recseg-ropog, hol fellendül. De igaz ez ma is, minden keresztyén vezetőre. Arra, aki nem akarja észrevenni az iskolai bántalmazást, eltűri a másokat fogdosó férfikollegát a tantestületben, mert tanárhiány van. A felnőttre, aki a rábízott gyermeket nem segíti, hanem elgáncsolja. Aki visszaél a helyzetével, azt nem isteni elhívásnak, hanem hatalomnak értelmezi. Az Istennel való kapcsolatban pedig, mintegy csodamód kialakulnak érzékszerveink, amelyek régen talán kevésbé voltak aktívak. Elkezdjük látni a másik érzését és fájdalmát. Az Istennel való kapcsolat révén a vezető tud figyelni a feladatán és profitján kívül az emberre. Mivel meglátta, a teremtő Istennek mennyire fontosak az emberek, így nem marad érzéketlen velük és távolságtartó tőlük. Mer vezetetteivel érezni, velük élni. És van bátorsága nem sablonok és szakirodalmi javaslatok alapján vagy zsigeri érzések alapján dönteni, hanem az Isten törvénye szerint.

Mt 25,14–30

691. dicséret

Csűrös Varga Vanda

Elmagányosodott társadalomban élünk. Fiatalok és idősek is arra panaszkodnak, hogy nincs segítségük. Az időseket nem hívják föl az elfoglalt fiatalok, a fiataloknak pedig a gyermeknevelésben, a kicsikre való vigyázásban, a kikapcsolódásban nem segítenek az idősek. Nem általános ez, de rengeteg ilyet hallok pásztori szolgálatom során. Statisztikailag is egyre több az egyedül élő, és emiatt „sóhajtozunk, de nincs vigasztalónk”. Ebben a korban még nagyobb jelentősége lett annak, hogy közösségben legyünk. A családban, a szeretteink és a gyülekezet áldott körében. Mi mit teszünk azért, hogy a gyülekezetünk szeretettel teljes közösség legyen? Hogyan viseljük gondját? És a sóhajtozások közben, amikor nem lelünk vigasztalóra, felsejlik nekünk a vigasztaló Szentlélek. Még fontosabb lenne rá támaszkodnunk, hozzá fordulnunk! Ma megérintheti az Ige azokat is, akik egyre kevésbé tudnak mit kezdeni a gyásszal, és akikhez egyre kevesebb embernek van vigasztaló szava. Azokat, akik még gyászolnak, de a világ már nem látja ezt. Van vigasztalónk! Van vigasztalód – ez az Újszövetség válasza Jeremiásra. És a te életedre.

Mt 25,31–46

533. dicséret

Menekülés. Egyszerre kép a mai napi ó- és az újszövetségi Igében is. Sok család drámája ez a történelem folyamán, kiváltképpen a XX. században. Ki-, be- és áttelepítések. Menekülések és menekítések. Bujdosások és bújtatások. Még nemzeti imádságunknak is része: „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában…” Néha pedig nem a hatalomtól kell menekülni, költözni, hanem önmagunk elől. Mint teszi ezt a bűnbeesés után az emberpár. Mint a gyermek, aki a rossz tette után elbújik vagy eltakarja orcáját. Ma szeretünk megszökni a felelősség és a következmények elől. A hárítás is menekülés. De ezt Isten tudja jóra használni. Mégpedig az evangélium szétszóratására. Az evangélium nem menekül, hanem ezzel eljut máshová is. Azzal, hogy elviszik máshová, nem lesz kevesebb az eredeti helyen. Olyan, mint a tűz. A gyülekezetek plántálásával hosszú távon nem lesz kisebb az anyagyülekezet – inkább betölti evangéliumi funkcióját. Az evangélium osztódással és megosztással szaporodik. Lássuk meg szorult helyzeteinkben, nehéz pillanatainkban is, hogyan tudjuk megszólaltatni a szívünkben lakó evangéliumot!

Mt 26,1–5

268. dicséret

Amikor az ember hitében megrendül, jó visszanyúlni ehhez az Igéhez. Amikor nehezen jön az imádság, jó tudni: szeret az Úr… Amikor bűnt követünk el, és Isten hagyja, akkor tudjuk: nem fogyott el irgalma. Amikor nem hagyja, tudjuk: nagy a te hűséged! Mert akkor miattunk nem engedi. Amikor a közösségünkben felüti a fejét a hitetlenség, az önzés, a bosszú, akkor jó tudni: szeret az Úr, azért nincs még végünk. Amikor az egyházban visszaélések és Igével leöntött gonoszságok vannak, megkérdezhetjük: meddig hagyja Isten? Ő tovább tűri, mint mi tennénk. Miért? Mert szeret az Úr… Nem azért nincs még végünk, mert mi jól csináljuk, mert csodálatosak volnánk. Hanem mert nem fogyott el az irgalma, amely beteljesedett Jézus Krisztusban. Isten hűséges, amikor mi hűtlenek vagyunk. Isten nem fogy el az életünkből. Engedd, hogy kiáradjon az irgalma! Engedd, hogy saját gondolataid helyett ő legyen úrrá életedben. Nem a magam szeretete, hanem az Istené. Nem a büszkeség, hanem az irgalom beismerése. Add, Uram, hogy minden reggel megújuljak a te közelségedben! Add, Uram, hogy mindennap megújuljon néped és nemzetünk!

Mt 26,6–13

265. dicséret

Hatalmas pusztulásról számol be ez a rész. Leginkább egy vulkánkitörésre emlékeztet, amelynek szörnyű eredményét akár élőben, akár felvételről meg tudjuk nézni Pompejiben. Van ott egy megkövesedett ember, aki összeroskadva, összekulcsolt kézzel ül. Imádkozik? Gondolkozik? Kutatja élete értelmét, vagy halálának indokát keresi? Mivégre élt, és mi volt a cél vele? Nem tudni, de kétezer éve így van. Várja a választ, amelyet mi sem tudunk megadni. Mivégre létezel a világban te? Miért vagy itt, közöttünk? Mi vétke volt Pompejinek? – kérdezhetnénk, ha mi is azt gondolnánk, hogy az Úr villámcsapásokkal és büntetésekkel kommunikál. De nem, csodákkal és irgalommal szól hozzánk. Még a legdurvább nemzeti és vallási katasztrófa közepette is meglátja Jeremiás, hogy Isten sokkal irgalmasabb volt a néphez, mint az elvárható lett volna tőle. Hiszen nem azonnal pusztította el, mint Sodomát. Sőt, mi tudjuk, Jeremiás népe azóta sem pusztult el. Sem a zsidóság, sem az a nép, amely az Úr felkentjét, éltető leheletünket követi. Pedig nagy bűneik vannak a keresztyén embereknek, de Isten naponként irgalmát tölti ki rajtunk, haragja helyett.

Mt 26,14–16

3. zsoltár

Az ember évezredek óta mondja: „Régen jobb volt.” És a felgyorsuló világban minél idősebb valaki, annál kevesebbet ért a mai gondolkodásmódból. Sokszor valami olyat sírunk vissza, ami nem is volt régen sem. De Jeremiás nem a bűnös nép bűnös múltjára emlékezik vissza nosztalgiával. Hanem valami idilli állapotra, talán a salamoni időszakra. A régi visszasírása Jeremiásnál a helyreállítással kezdődik. Állítsuk helyre, ami elromlott. Állítsuk helyre a lerombolt fővárost. Jeremiás kérése imádságban fakad fel. Méghozzá azt óhajtja az Úrtól, hogy térítsen meg magához. Nem csak a népet, magát Jeremiást is. A helyreállítás azzal kezdődik, hogy szembenézünk Istennel és önmagunkkal. Mi az, amit jól tettem, jól kértem, és mi az, amit nem? Általános, történelmi korokon átívelő Jeremiás kérése: téríts magadhoz, Uram! A mondat eleje egyes számban hangzik fel, a második fele többesben. Magunkkal kezdjük, és közösségeinkkel folytatjuk. Téríts magadhoz, Uram! Köztük ne csak „őket”, akikre mutogatni szoktunk, hanem kezdd velem! Engem is! Folytasd azokkal, akikhez tartozunk! Ma is csak annyit kérünk Istentől, mi, magyarok, mi, reformátusok, mi, európaiak, hogy: téríts magadhoz, Uram! Jeremiás imádsága fogadalom is: akkor mi megtérünk. Nem hagyunk el úgy, ahogy tettük ezt máskor. Nem hagyunk el, Uram. Boldog, aki ki tudja mondani: Uram, meg akarok térni! Meg akarok térni gondolataimmal, életemmel, szokásaimban, viselkedésemben!

Mt 26,17–29

354. dicséret

Csűrös András