Jeremiás siralmainak könyve Jeruzsálem és a templom lerombolásának történelmi tragédiájára emlékeztet (vö. Jer 52). A zsidóság évről évre gyászünnep keretében olvassa és rituálisan siratja az egykori Sion-hegyi szent helyet és a szent várost. A keresztyén egyház pedig a nagyhéten siratja Krisztusát e gyászénekkel, valamint később jeremiádokban mondta el történelmi nyomorúságát (vö. RÉ21 583; 584). A jajszavak könyve a mű, ahogyan egyes fejezetek elején olvassuk: „Jaj!”(Sir 1,1; 2,1; 4,1).

A Szentírás másutt Jeremiást siratóénekek szerzőjének tartja: ,Jeremiás siratódalt szerzett Jósiásról, az énekesek és az énekesnők pedig máig is megéneklik Jósiást siratóénekeikben. El is rendelték ezt Izráelben. Fel is vannak jegyezve ezek a siratóénekek között!" (2Krón 35,25) A fájdalmat, a gyászt a költői nyelv, a szavak és a képek ereje, a hangsúlyok ritmusa fejezi ki, valamint a fejezetek és a könyv szerkesztési és irodalmi sajátossága.

Nem véletlen, hogy a versek néhány évszázaddal ezelőtt rögzült számozása szerint az öt fejezet versszámozása így néz ki: 22–22–66–22–22.

A Szentírást magyarul olvasóknak is jelzi ez a rendszer, hogy a fejezetekben a két- és háromsoros versszakok a héber ábécé huszonkét betűjének sorrendjét követik. A harmadik, a szimmetriai középen álló, éppen ezért hangsúlyában is kiemelt jelentőségű fejezetben a háromsoros versszakok mindhárom sora a soron következő betűvel kezdődik. Az utolsó fejezet, amely önálló imádság a siratóének végén, lazábban követi az ábécé sorrendjét. Lejárt a próféták ideje, vége az országnak, mindennek (Sir 2,9). A szívet és lelket maró fájdalmon túl mégis megszólal a hitvallás reménysége: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!” (JSir 322–23).