Szép új trágár világ – ezzel a blikkfangos címmel jelent meg egy rövid írás jó öt éve az egyik online hírportálon. A cikk a közéleti és médiabeszéd durvulásának eseteit ecsetelve feltette a kérdést: „Mért akarnak itt némelyek káromkodásból, na nem annyira katedrálist, de valamiféle különös, árnyas-barnás kunyhót építeni, önmaguk (ki más?) nagyobb dicsőségére? Egyáltalán, kinek jut eszébe, hogy kültelki kocsmák zárás előtti sötétjéből merítsen ihletet, gyártson kvázi-politikai kommunikációs programot?” Nagyjából a cikk publikálásával egy időben a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége is felhívta a figyelmet arra, hogy a vezető politikusok, közéleti emberek személyét, valamint a vallási szimbólumokat becsmérlő, vulgáris szóhasználat mindennapossá vált – nemcsak az utcai beszédben, hanem a médiában és az interneten is.

Balázs Géza nyelvészprofesszor az utóbbi időben többször elmondta, leírta, hogy a trágárság, a csúnya beszéd már nemcsak a felnőttek, hanem a fiatalok mindennapi kommunikációjának is a része. Szerinte ősi, primitív társadalmi ösztönnyelvhez térünk ezzel vissza, több évtizedes társadalmi, szociokulturális folyamat vezetett idáig. Mindezt felerősíti a média, különösen a filmek, a show-műsorok és a közösségi média vulgarizálódása. Globális trend, és mi, magyarok is elindultunk ebbe az irányba, így – mint ő fogalmazott – „a nyelvi összeomlás elkezdődött”. Ma már általános tapasztalat a magyarországi közélet és a társadalmi kommunikáció eldurvulása, amit nemcsak minősíthetetlen, az emberi méltóságot sértő megnyilvánulások, alpári kiszólások, otromba, gyűlölködő fenyegetőzések és a verbális agresszió legkülönbözőbb formái jeleznek, de olyan beszédek is, amelyeket már a fizikai atrocitásra való felhívások, uszítások közé sorolhatnunk. És e folyamatnak sajnos még korántsem értünk a végére.