A Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány bosznia-hercegovinai emlékútján beszélgetünk. Mi a szerepe az út során, és mi a legnagyobb élmény önnek e pár napban?

Százegy éve óriási botrány rázta meg az Osztrák–Magyar Monarchiát: egy hercegovinai menetgyakorlaton a komáromi gyalogezred tizenöt ifjú katonájával végzett a hőguta. Az eset bileki halálmars néven vonult be a történelembe. Egy évvel később bajtársaik emlékművet állítottak nekik a helyi katonatemetőben, amelyet pár éve az alapítvány munkatársainak sikerült megtalálniuk, idén pedig felújíttatniuk. A felállítása után száz évvel így újra régi fényében látható ez a szomorú mementó. Az avatási ünnepség miatt jöttünk Boszniába, de más korabeli emlékeket is felkeresünk az út során. Az emlékmű mellett uniformisban magam is ott álltam, megidézve a korszak gyalogos bakáját. Ami pedig az élményeket illeti: több korabeli hadinaplót, visszaemlékezést is olvastam az itt szolgálatot teljesítő egykori katonáktól, például az író Tömörkény Istvántól vagy az ezredorvos Kemény Gyulától, ezek most mind megelevenednek az eredeti helyszíneken.

Hogyan kötődik az alapítványhoz?

Jó pár éve egy első világháborús katonatemető felújításában vettem részt a szervezésükben a felvidéki Velkőn, az ezeréves határ közelében. Aztán bekapcsolódtam a kutatásaik eredményeit közlő felület, a nagyhaboru.blog.hu szerkesztésébe, később szerzőként is megjelentem itt.

Hogyan lett hadtörténész?

Már gyerekként is érdekelt a történelem, kíváncsian hallgattam nagyapám gyerekkori emlékeit Budapest második világháborús ostromáról, illetve – ugyancsak az ő előadásában – az édesapja, dédapám első világháborús történeteit. Cukrászként végeztem a szakközépiskolát, de már ekkor vágy ébredt bennem arra, hogy hivatásszerűen is foglalkozzam a történelemmel. Ez a hivatástudat azóta is folyamatosan erősödik bennem a Gondviselésbe vetett bizalommal párhuzamosan.

Hogyan függ össze a kettő?

Például úgy, hogy történészhallgatóként nemegyszer egzisztenciális dilemmák gyötörtek: vajon meg lehet-e élni ebből a szakmából majd, el tudom-e tartani a családomat? De arra jutottam: ha Isten erre a feladatra hívott el, akkor talán nem az éhhalált szánta nekem, hanem van valamiféle terve velem. Ez a felismerés nagy motivációt jelentett az elbizonytalanodások idején. Vagy említhetném azt, amikor az első világháború centenáriuma idején osztrák–magyar mundérba bújva jártuk az iskolákat, élő történelemórákat tartva a diákoknak. Pannonhalmán egy mostanra már pappá szentelt akkori kispap, Kullai Attila, jelenlegi kiskunmajsai káplán, aki nem mellesleg szintén katonai hagyományőrző, megjegyezte: ha már első világháborús katonákat jelenítek meg a minél nagyobb hitelesség jegyében, milyen szép lenne, ha meg is keresztelkednék, mint az akkori emberek. Nyilván nem ez jelentette a fő motivációt, hiszen ez önmagában üres vallásoskodás, külsőség lett volna, de nagy lökést jelentett a vallással való elmélyültebb megismerkedés irányába. Amúgy a nagyszüleim gyakran elvittek a szentmisére, és bár gyerekként nagyon unatkoztam, a hit kérdései iránti nyitottságot bizonyára elültették bennem.

Csupa katolikus impulzus. Hogyan lett mégis református?

Az ikertestvéremmel Székesfehérváron kezdtük meg a keresztelői felkészülést, ám a velünk foglalkozó atyát áthelyezték, emiatt több hónapos szünet következett. Eközben édesanyám, aki a Velencei-tó környékén dolgozó tanítóként, zenetanárként kapcsolatba került a kápolnásnyéki református gyülekezettel, sőt a közösség kórusát is ő szervezte meg, azt javasolta, látogassak el egy itteni istentiszteletre. Ennek annyira megfogott az emberközelisége, természetessége, mélysége, hogy végül ott maradtam, és ott folytattam a keresztelésre és immár a konfirmációra való felkészülést Burján Zsolt lelkipásztor vezetésével. Mivel a tanulmányaim a fővároshoz kötnek, vasárnaponként főként a budapest-őrmezei gyülekezetbe járok, de a barátnőm révén, akit a szolgálatai oda kötnek, a káposztásmegyeri református templomban is megfordulok olykor.